A második világháború szedte az áldozatait… Emberek, templomok, parókiák, házak, kapcsolatok…
Országunkban az öt református megye közül a legsúlyosabb csapás a barsi egyházmegyét érte. Szétlőtt templomtornyok maradtak Újbarson, Felsőszecsén, Garamszentgyörgyön. A bombázás következtében teljesen elpusztult a parókia Érsekkétyen. A bombázások következtében elpusztult két templom Zólyomban és Nagykálnán. A visszavonuláskor a köv. közégekben robbantották fel a templomokat: Érsekkéty, Nyírágó, Garamvezekény, Zselíz, Alsóvárad.
54 évnek kellett eltelnie, hogy újra saját templomába léphessen be Barsvárad népe. A katolikus testvéreknek maradt az imaház, a református templom harangjai szólnak nekik is.
1944. december 20-tól 1945. március 25-ig állt a front a Garam vonalán. A folyó jobb partján állomásozó német csapatok 1945. március 19-én a katolikus és a református templomot is felrobbantották. A lerombolt templomok emlékére ökumenikus istentisztelet volt tartva 2025.3.30-án Barsváradon a református templomban, ahol együtt szolgált Mente Sándor Veronika, református lelkész és Miroslav Hosťovecký római katolikus plébános.
Az apostoli köszöntés után a lelkésznő üdvözölte a vendégeket, hozzátéve, „legyen Istené a dicsőség, hogy Testvérekként együtt tudunk lenni”. Majd Isten áldását kérte a közös szolgálatra.
Az ünneplő közösség kétnyelven énekelte az Itt van Isten köztünk c. dicséretet.
A plébános Jn 2,13-25 alapján hirdette Isten Igéjét szlovák nyelven. Hangsúlyozta, hogy a 80 éve lerombolt templomokra emlékezünk. „Ám nem egy történelmi közösségként vagyunk jelen, de hívő keresztyénként tekintetünket a lelkiekre kell helyeznünk.” Jézus megtisztította az árusoktól a templomot, amely az imádság háza. E történet jelentőségét a szív tisztaságában látja! „A szív a Szentlélek temploma. Meg kell tisztítani a gyűlölettől, a haragtól, az irigységtől, az anyagiakhoz való ragaszkodástól…” Felhívta a figyelmet arra, hogy Isten segítségül hívásával megtisztítható a szív.
A lelkésznő a jézusi kérdés alapján prédikált „Hiszed-e ezt?” (Jn 11,26) magyarul és szlovákul egyaránt. Kiemelte, ez a kérdés Lázár feltámadásának történetében a hitre, a mi hitünkre mutat rá. Jézus válasza volt hangsúlyozva, miszerint van feltámadás!
„Mindennek ellenére megmaradt mindkét gyülekezet -a kitelepítés ellenére; újraépült a református templom, immár harmadjára; s a katolikus testvérek is élhetnek a mise lehetőségével. A világháború itt is áldozatokat szerzett magának, ám van feltámadás! Vagyis van élet, örök élet, ott a győzelem!” Hangsúlyozta, hogy milyen mélyen szeret Isten, aki kegyelmes, irgalmas, szerető és Mindenható! Jézus azért érkezett el erre a világra, hogy üdvözítsen, hogy közvetítse az Atya szeretetét! „Ő kész volt meghalni értünk! Szenvedett értünk, helyettünk! Ugyanakkor fel is támadt, s feltámadása záloga a mi feltámadásunknak is! Hiszed-e ezt?” Bizonyságát adta annak, hogy van élet a halálon túl; ugyanakkor e földi élet alatt nem az bizonyítja Isten drága jelenlétét és szeretetét, hogy minden úgy történik, ahogyan azt mi szeretnénk és ahogyan azt mi elgondoljuk! „Hiszed-e ezt? Hisszük-e azt, hogy bármi is történjen, az isteni szeretet abban rejlik, hogy Ő velünk halad utunkon, mindig, minden időben, minden napon a világ végezetéig! Életünk során a megdicsőült Krisztus mindig, minden helyzetben velünk van! Hiszed-e ezt, hogy örömben, bajban, bánatban Isten veled halad utadon?” -zárta igehirdetését.
Miután mindkét lelki vezető saját szavaival imádkozott, az Úrtól tanult imádságot mindenki saját anyanyelvén mondta.
Az apostoli áldás után történelmi beszámolók hangoztak el.
A plébános elmondta, hogy az első írásos emlék a községről 1232-re datálható. A község mai formájában Felső- és Alsóvárad községek összeolvadásából jött létre. Az eredeti gótikus római katolikus templomról az első feljegyzés 1306-ból van.
2001-ben Váradnak 326 lakosa volt (184 magyar, 139 szlovák). A háború után 60 család költözött be Felső-Szlovákiából. A katolikus gyülekezet védőszentje Eszterházy Miklós volt. Miután a 2. világháború végén felrobbantották a templomot, minden megsemmisült, semmit nem lehetett megmenteni a berendezésből. Új temploma a gyülekezetnek azóta sem lett…
Mente Róbert, az egyházmegye világi főjegyzője magyarul és Višňa Beáta, a barsváradi római katolikus gyülekezet gondnoka szlovákul ismertette a történelmi eseményeket.
Elhangzott, 1945. március 19-én reggel óriási detonációra ébredt Barsvárad. A távozni készülő német katonaság felrobbantotta a település mindkét templomát, mivel a tornyok jó megfigyelő pontok lettek volna a már átkelni készülő szovjeteknek. A templomokból szinte semmi sem maradt. Az ekkor 159 éves református templomból csupán az itt látható aranyozott vasoszlopok, az úrasztala alsó része, és a cintériumban található márványtábla töredék maradt meg. A harangok darabokra törtek. Később, az egyik ma is meglévő harangot, id. Kúcs Lajos néhány üveg borért vásárolta meg az orosz katonáktól, melyet ismeretlen helyről hoztak magukkal és tábori jelző harangként használtak. „Gondoljunk csak bele, hogy mekkora sokk érhette apáinkat, nagyapáinkat, amikor meglátták mindkét templom romjait! Mit érezhettek, amikor szedték össze a harangok darabjait, a csillag és a kereszt maradványait! Az ajtó szilánkjait, melyen már soha nem léphetnek be… Vajon mit mondhatott egymásnak a lelkész és a plébános? Lehet, hogy azt: A templom elveszett, de a hit megmaradt! Hiszen„Szeret az Úr, azért nincs még végünk!” (JSir 3,22)”
Végül hozzátették: „A harcok után a templomokat fel lehet, fel kell építeni. Viszont apáinkat, fiainkat, akik idegen földben jelöletlenül nyugszanak, már nem pótolja semmi. Templomunk cintériumában a két márványtáblán az ő neveiket olvashatjuk. Ők adták a legnagyobb áldozatot népükért, családjukért, a hazáért!”
Az istentisztelet végén a második világháborúban elhunyt hősök emléktáblájánál el lett helyezve a megemlékezés koszorúja. Így lett emlékezve a hősökre, akiket elvesztettek a hozzájuk közelállók. Az ő emlékükre szavalta el Mente Róbert A magyar hősök emlékünnepén c. verset Vágány Józseftől.
Végül meg lett köszönve plébános úrnak, hogy elfogadta a meghívást és tolmácsolta Isten üzenetét. Szintén köszönet volt kinyilvánítva Petrányi Lajosné Katalin asszonytestvér jelenlétéért, aki Kecskemétről érkezett e jeles alkalomra. Az ő családja Vaskútra volt kitelepítve. Volt levéltárosként sokat segített gyülekezetünknek, sok értékes információhoz jutottunk általa, ami a templomok és a gyülekezet történetét illeti. Az egybegyűlt sereget a Zsoltárok könyve 78,3-5 alapján köszöntötte. Isten áldását kérjük további szolgálataira, saját és szerettei életére egyaránt!
A záróének, melyet kétnyelven énekelt a gyülekezet, a 395. dicséret volt.
80 évvel a történések után ma már pontosan tudni, mi és hogyan történt. Ezen a szomorú évfordulón fájó szívvel, de békésen emlékezett a két gyülekezet. Isten kegyelméből jelen voltak a katolikus testvérek is, jelenlétük bearanyozta az alkalmat! E két felekezet évszázadok óta szorosan összenőtt Barsváradon. „Együttes erővel, egyszerre húzzuk az evezőt, egymás megsegítésével tudunk haladni a cél felé! S hogy mi a cél? A cél az, ami Jézus idejében is. Tudni illik, hogy minél beljebb vigyük Jézust egymás és mások szívébe!” -hangzott el zárszóként.
Végül szeretetvendégségre hívtuk az emlékező gyülekezeteket. SDG!
2024. március 17-én Pozbán három gyülekezet emlékezett a magyar szabadságharcra, ünnepi műsorokkal, a megemlékezés koszorúinak elhelyezésével tisztelegtek a márciusi ifjak emléke előtt.
Az egybegyűlteket Dukon András, pozbai lelkész köszöntötte. Kiemelt vendégként üdvözölte a váci Bernáth Kálmán Református Gimnázium, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Technikum és Szakképző iskola képviseletét.
Már az istentisztelet elején fellépett a pozbai énekkar Kiss Éva vezetésével. Szólt az ének Emeld fel a szemedet az égre… valamint a Magyarok világhimnusza, mely minden magyarhoz és minden magyarért szólt szerte a világban!
Az igehirdetés a köv. igeversekre volt építve „amit hallottunk, amit megismertünk, s amit őseink beszéltek el nekünk. Nem titkoljuk el fiaink elől, hanem hirdetjük a jövő nemzedéknek. Az Úr dicső tetteit, erejét, és a csodákat, amelyeket művelt.” (Zsolt 78,3-4)
Isten és az Ő igéjének célja, hogy felelősséggel forduljunk a jövő nemzedéke felé. Felszólít minket, hogy a múlt emlékeit, tapasztalatait az idősek adják át az utánuk következőknek! „Nem titkoljuk el fiaink előtt, elbeszéljük a jövő nemzedéknek!” Isten azt akarja, hogy népe ne legyen tudatlan. Minden népnek megvan a maga kultúrája, hagyománya, múltja. A magyar nép öröksége többek közt az 1848/’49-es szabadságharc. Ezt meg kell őrizni, tovább kell adni! A fájó, kellemetlen, nehéz dolgokban is ott van Isten munkája, az Ő keze, hisz nincsenek véletlenek! Emlékezünk elődeinkre, akik meg akarták őrizni a magyarságot, a függetlenséget! Emlékeztet minket a történelem, hogy ezt a lelkületet, a nemzetért való kitartást mi is őrizzük meg! A jövő nemzedékének át kell adnunk az örökségünket, identitásunkat, istenismeretünket! Zárómondatként elhangzott: Isten velünk volt, velünk van és velünk lesz ennek a világnak a végezetéig!
Kincses Katalin, a váci középiskola tanára bemutatta Bernáth Kálmán iskolaalapítót. Elhangzott, 1915-ben született Vácott. Kárpátalján is tanított, ám a 2. világháború után visszatért Vácra. 1955-ben felkérést kapott arra, hogy ő alapítsa meg az első kereskedelmi iskolát Vácott, ami azóta is szép eredménnyel működik, jelenleg több mint 700 diákkal. Az iskola fenntartója már tíz éve az Északpesti Református Egyházmegye.
Első dalként elhangzott Európa közepén élt valahol egy nép. „Csak a költő, ha visszatér, a költő ha visszatér, Míg a földön ember él, a költő visszatér, Hol ember él, hol ember fél, a költő visszatér, Hol magyar él, hol magyar fél, Petőfi visszatér.”
A diákok gondolatban visszahajtották a történelem kerekét. Emlékeztek az 1848-as esztendő dicső napjaira és felidézték a történéseket. Kiemelve a 12-t pontot, hogy mit kíván a magyar nemzet, idézve a Nemzeti dalból is… A Klapka induló mellett elénekelték Kossuth Lajos azt üzente c. éneket is. Befejezésként a Himnuszt énekelték, melyet a gyülekezet fennállva fogadott s a diákokkal együtt énekelt, büszkén vállalva az összetartozást!
A benti együttlét után a templom melletti parkban a helyi óvodába járó gyermekek műsorával folytatódott a megemlékezés. Kisdob kíséretével röviden ismertették a nagy csata történetét…
Ivanič Katalin, Pozba község polgármestere mondott beszédet, melyben hangsúlyozta, hogy a magyar ember március idusán kokárdát tűz a szíve fölé, emlékezve a hősökre, akik bátran küzdöttek a szabadságért, életüket adva érte. Küzdöttek a diktatúrát megtestesítő Habsburgok ellen, többek közt kiállva a nyelvhasználati jog méltósága mellett! „Az ünnep arra tanít bennünket, hogy egy bukott szabadságharc is válhat nemzetet összekovácsoló pozitív erőforrássá.”Tanúbizonyságot adni hazaszeretetről… -hangsúlyozta, valamint őrizni kell hagyományainkat, egymást szeretni és tisztelni kell, mert ez megmaradásunk záloga! Kérte a fiatalokat, hogy kérdezzék meg szüleiket felmenőikről, mert mindenkinek van története! Feladatunk és kötelességünk megismerni történelmünket!
Beszédét Gyurcsó István Az unokák sírnak c. versével fejezte be. Elgondolkodtató és egyben mélyen megrázó szavai: „Az unokák, amikor jeles ünnepeken körben állnak a nagyszülők udvarán —nem értik egymást. Az unokák a nagyszülőket sem értik.”
Ezt követően a templom mellett levő kopjafánál elhelyezésre kerültek a megemlékezés koszorúi. Először a váci iskola képviselete, majd a pozbai-, barsbaracskai-, barsbesei gyülekezetek és a község képviselete egyaránt főt hajtott a kopjafánál.
Végül a váci diákok Örökké lobogjon dalra zászlós tánccal zárták a megemlékezést.
Köszönet jár a váci iskola képviselőinek, a szervezőnek, Hajtman Béla, a baracskai gyülekezet kántorának, hogy ez a megemlékezés a váci fiatalokkal megvalósulthatott! Köszönet illeti a vendégfogadó pozbai gyülekezetet is! SDG!
2024. február 14-én, hamvazószerdán tartotta meg a Barsi Református Egyházmegye a Házasság heti evangelizációját a garammikolai templomban.
Az alkalmat a barsi egyházmegye esperese, Révész Tibor kezdte meg apostoli köszöntéssel, majd külön köszöntötte a bizonyságtevőket és a megjelenteket. Ezt követően a vezérfonal szerint felolvasta az aznapra eső újszövetségi igeszakaszt a jó pásztorról (Jn 10,11-15).
„Igéddel áldj meg bennünket Urunk” kezdetű éneket énekelték az egybegyűltek, mely ének az élő Ige évének, vagyis 2024-nek az ún. vezéréneke. Az énektanulást Révész Csilla sárói lelkész vezette.
Az alkalmon Vámos Béla felsőpatonyi lelkipásztor és hitvese, Vámos Anita tett bizonyságot.
Elsősorban a családról szólt. Megvallotta, hogy Isten miként hozta helyre házasságukat. Hangsúlyozta, a házasság a családba illeszkedik bele, és a gyermekek akkor érzik magukat védettnek, ha egy kiegyensúlyozott apát és egy kiegyensúlyozott anyát látnak maguk mellett.
Elmondta, olyan mentalitásbeli tulajdonságok lettek jellemzőek férfiakra, amik korábban csak nőkre volt jellemző, és fordítva. A rendeltetés szerint a nő a tűzhely melegét határozza meg, a férfi a kereteket jelöli ki, a szabályokat hozza, védi a családot.
Rámutatva a házastársi kapcsolatra a Biblia fényében, kiemelte a feleség és a férj egymáshoz való viszonyát a páli levélből (Ef 5,22-25).
Klaus Müller volt misszionáriust idézte egy szélsőséges példával. „Tegyük fel, hogy négyen evezünk egy csónakban, én, a feleségem és a két gyermekem, és süllyed a csónak, és csak én tudok úszni. Kit fogok menteni? A feleségemet fogom menteni.” Rávilágított arra, hogy a gyermekeinknek nem ígérünk fogadalmat, hogy sem egészségben, sem betegségben, sem boldog, sem boldogtalan állapotában el nem hagyjuk, és egész életünkben hűséges segítőtársuk leszünk. Ezt csak házastársunknak fogadjuk! „Ez kötelez bennünket arra, hogy feleségünknek tegyük le életünket!”
Fontos, hogy a gyermek lássa az otthoni példán, hogy az édesanya, a feleség egy kincs a család számára. Ha ezt látni fogja, érezni fogja a biztonságot!
Saját bizonyságtételként elmondta, milyen volt az első találkozás a feleségével, miként indult a házasútjuk, s miként volt jelen a házasságukban férjként akkor és most… Volt, hogy megkeseredve, de mindvégig Istenbe vetett hittel. Imádkozva mindenkiért, viszont önmagáért nem… Megtalálta őt a kérdés, ha most következne be az elragadtatás, te itt maradnál vagy felvitetnél! Elmondta, becsülni és tisztelni kell a feleséget, aki Isten gyermeke!
Hangsúlyozta a szülők szerepét is, miszerint szülőnek nem szabad belebeszélni a gyermeke házasságába, „csak” szeretniük szabad és kell! Nem szabad rátelepedni a gyermekre, a lelki köldökzsinórt el kell vágni, és engedni, hogy önállósuljon a felnőtt gyermeke.
Megvallotta, az ő házasságukban Isten együtt változtatta meg őket és együtt formálta őket! Hálát ad Istennek, hogy munkálkodott, s megvallotta, legyen ezért is Övé a dicsőség!
Bizonyságtételét a köv. elgondolkodtató pszichológiai kimutatással zárta, mely szerint a házaspárok átlagban 8 és fél percet beszélgetnek egymással naponta úgy, hogy egymásra koncentrálnak.
Ezt követően neje, Vámos Anita mondta el, miként élte meg feleségként a megpróbáltató időszakot s miként vezette őt Isten s mutatott utat neki Igéjén keresztül. Volt, hogy megkeseredett… Érezte, szükséges, hogy szeretet, békesség és öröm legyen benne, függetlenül attól, hogy hogyan viszonyulnak hozzá! Arra jutott, hogy értelmetlen viták helyett jobb csendben lenni. Jó csendben várni az Úrra…
Válaszként az elhangzottakra énekszóval volt dicsőítve az Úr, Nálad van csak békesség c. énekkel.
2023. június 17-én Léván volt megtartva a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház emlékzsinata. Megemlékeztünk arra, hogy száz évvel ezelőtt, 1923. június 17-25 között -ugyanúgy Léván tartatott zsinaton- „jött létre” vagy talán mondhatjuk úgy, hogy „kellett kimondani” az itt élő egyházi tisztviselőknek azt, hogy az anyaországi magyarságtól és reformátusságtól elszakadva egy különálló egyházat hoznak létre.
Ugyanúgy, ahogy Trianon által szétszakították a nemzetet, néhány évre rá „szükségessé vált” az egyházat is „leválasztani”. Így jött létre a „Szlovenszkói Református Egyház”, mely jelenleg a „Szlovákiai Református Keresztyén Egyház” nevet viseli.
Nekünk, reformátusoknak ez nem egy ünnep, inkább megemlékezés… Nagyon sok fájdalom, keserűség, nehézség volt száz évvel ezelőtt az itt alakulófélben levő egyházunkban. Sokan szerették volna, viszont sokan ellenezték, hogy az állam után a reformátusság is szakadjon részekre…
Viszont az anyaországi egyháznál maradva a Szlovák állam nem ismerte volna el az egyházat, így sem a lelkészek, sem semmilyen egyházi alkalmazottak nem kaptak volna fizetést, családi pótlékot, sem semmilyen támogatást.
Hogy hová is tartozzunk, egy nagyon nehéz döntés volt. Egyetlen egy szavazaton múlt. Az 1923-as zsinat pontosan az 50% a szakadás mellett döntött, ugyanakkor 50% az anyaországhoz szeretett volna továbbra is tartozni.
Egyetlen szavazaton múlott, mégpedig a mi egyházmegyénknek, a barsi református egyházmegye esperesének, Patay Károlynak a szavazatán, hogy megalakult itt Felvidéken a Magyarországtól elvált református egyház… Ezért Patay Károly esperesre nagyon sokan nehezteltek, nehéz szívvel kellett a további életében elhordoznia az ő döntését…
Az azóta eltelt száz évben nagyon sok minden történt. Ha visszaemlékezünk, leginkább a fájdalmas és nehéz dolgok jutnak eszünkbe. Gondoljunk bele, hogy milyen nehéz lélekkel kellett szembenézni az egyházi vezetőknek az akkori politikai kihívásokkal! Hogyan tudtak megfelelni a politikai elvárásoknak?
Újra kellett szerveződnie az egyháznak az alapoktól…
„Hálát adok az Istennek mindenkor, mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban.” (1Thessz 1,2)
Pál apostol a Thesszalonikai levelében írja ezt s ad hálát a gyülekezetért, az ott élő hívekért, keresztényekért. Az említett közösséget is ő alapította. Így örömmel gondol rájuk és hálát ad értük.
A kereszténység kezdeteinél járunk a levél írásakor.
Pál apostol a gyülekezetért ad hálát.
Amikor a hála, hálaadás az ember szívében megszületik, az legfőképpen az örömteli dolgok miatt születik meg. A rossz dolgokért nem szoktunk hálát adni. Ha az ember tud hálát adni rossz, fájdalmas dolgokért, az erős hitre vall!
Testvérek! Mi ne szomorodjunk el, ne keseregjünk! Hiszen száz évvel a reménytelenség után nekünk van miért hálát adni!
Itt, Pozbán is van még egyház, gyülekezet, lelkész! Vannak hívek, vannak keresztyének! Ugyanakkor mi nem csak a pozbai gyülekezethez tartozunk! Mi nem csak a szlovákiai református egyház tagjai vagyunk, hanem meg kell látnunk és legfőképpen ezen kell nekünk örvendeznünk, hogy egy kétezer éves keresztyénség részét alkotjuk az ezeréves nemzetünkön belül mindannyian!
Ami kétezer éve létrejött, mi most annak a jelenkori részei vagyunk! Isten úgy rendelkezett, és talán az az akarata, hogy amíg a végítélet el nem jön, ebben a világban legyenek keresztyének!
Az, hogy vagyunk és itt vagyunk, ezért az Úristen hálára kell, hogy indítsa a szívünket!
Pál apostol azt írja: „Mert a mi evangéliumunk nem csak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, szentlélekkel, és teljes bizonyossággal.”
Tehát amikor örvendezünk annak, hogy mi megmaradtunk református keresztyénekként, még be tudunk ülni abba a templomba, amit közel 240 évvel ezelőtt az itt élő keresztény elődeink reménykedve építettek, csak hála lehet a szívünkben!
Nagyon nehéz időszakok vannak az itt élő keresztyének mögött… Mély lelki sebeket hordozva, meghurcolva, ám a keresztyénség és a reformátusság hitében. S a hit megmaradásának most itt mi vagyunk a bizonyítékai.
Ezért hálát kell adnunk újra!
Lájuk azt, hogy a mi életünkben is az Úristen jelen van erővel és Szentlélekkel! Kihív bennünket a közösségbe, s az Istennek az ereje és a Szentlélek munkája közösségeket hoz létre! Mi is közösséget alkotunk úgy, hogy Isten hitet adott nekünk!
A keresztyénség alapja a hit!
Ez a hit megmozgatja a mi lelkünket, és arra ösztönöz, arra késztet minket, hogy szolgáljunk az Úrnak! Jöjjünk és vágyakozzunk arra, hogy a közösségnek mi is alkotó tagjai legyünk, s a közösségben részt vegyünk!
Adjunk hálát mi is, ahogy Pál apostol! Azért, hogy van, aki hirdetheti az Igét, hogy magyarul szól hozzánk Isten szava, és azért is, hogy vannak, akik hallgatják az Igét!
Adjunk hálát azért is, hogy még vannak, akik az Isten szavát a szívükbe zárják, és viszik ki a templomból a saját életükbe, a saját családjukba, s ott a hit meg van élve!
Lehet, hogy ebben a száz évben el akartak pusztítani, tönkre akartak tenni vagy félre akartak söpörni, de minden helyzetben az Isten erejére támaszkodtunk, és támaszkodunk ma is!
Az Úristen erejére alapozunk. Ez az életünknek a legfontosabb támasza, sőt, támasztó pillére!
Lássuk meg az Úr erejét! Ma az Istennek az ereje abban látható, hogy most itt vagyunk! Mindegyikünk életében munkálkodik az Isten ereje!
Pál apostol hálát ad, mert örül. Az öröm az elmúlt dolgokra vonatkozik. Legtöbbször annak örülünk, ami már az időben mögöttünk van. Az imádság pedig a jövőbe tekint!
Ahhoz, hogy hálát tudjunk adni az Istennek mindenkor, mindenért és mindnyájatokért, nekünk az örömteli dolgokat kell látnunk!
Pál apostol így ír: „Istentől szeretett testvéreim! Tudjuk, választottak vagytok! Nem csak arra, hogy az Úristen hittel megajándékozva minket az Ő mennyei országa felé terelgessen, hanem ahhoz is, hogy a mi megélt hitünkkel jelen legyünk a kereszténységben.”
Mi, most is itt vagyunk, keresztyénségben vagyunk, keresztyénséget alkotunk!
Istennek legyen ezért hála Ámen.
Dukon András pozbai lelkész igehirdetése alapján összeállította Mente Róbert gondnok, barsi egyházmegyei világi főjegyző
2023. június 3-a emlékezetes marad a Pozbai Református Anyaegyház tagjainak. Hosszú idő után nagy örömmel, reménységgel és hittel fogadtuk a nagyigmándi testvérgyülekezet híveit. A találkozón –mint ahogy több nagyobb eseményen is- jelen volt Pozba, Barsbese, Barsbaracska gyülekezete, valamint a közeli újlóti gyülekezet lelkipásztora, Mente Sándor Veronika is.
A nagyigmándi hívek már kora délelőtt megérkeztek. Rövid tájékoztatás után folytattuk utunkat a pozbai katolikus kegyhely felé, mely alig 1,5 km-re található a falunktól. Ugyanakkor nagy szeretettel köszöntöttük körünkben Bába Károlyt és családját, aki a rákoscsabai gyülekezet presbitere. Elődei a Pozbától néhány kilométerre lévő Nagyfajkürtről származtak.
Terveink között már rég szerepelt a kegyhely bemutatása anyaországi testvéreinknek, ugyanis közös lelkészünk Szentkúti Kiss Károly 1880-ban felveszi a Szentkúti előnevet, hogy meg tudják különböztetni az írásait az édesapja azonos néven írt írásaitól. A név választása is mutatja, hogy mennyire kötődött falunkhoz. Református lelkészként is „bevállalta” a katolikus kegyhely nevét!
A Szentkút a falutól délnyugati irányba található, ahol a baracskai út Kisfajkürtre tér el. Jelenleg a barsbesei plébánia joghatósága alá tartozik. A magyar alapítású Pálos rendi atyák 18. században Máriacsaládon épült csodaszép templomába már régebben Pozbán keresztül jártak a búcsúsok és a pozbai erdőben szerettek megpihenni. A hosszú zarándokutak többnyire Márianosztráról és Pannonhalmáról indultak (mellesleg Márianosztrán szinte ugyanolyan temploma és kolostora van a Pálos rendnek, mint Máriacsaládon volt hajdanán). A máriacsaládi templom romjait 1949-ben bontották le teljesen, a kolostor külső falai jelenleg még részben állnak. …)
Egyik alkalommal bővizű forrásra bukkantak a zarándokok, melynek csodatévő erejéről hamarosan bebizonyosodtak. A fennmaradt legenda szerint, ezen a helyen egy körtefa ágai közt megjelent Szűz Mária kék övvel átfogott fehér ruhában (Ennek emlékére ma is a kápolnák külső színezete kék-fehér). A víz használatától többnyire a vakok nyerték vissza látásukat. A csodák híre gyorsan terjedt, és Pozba lett a búcsúsok úti célja, már csak azért is, mert Máriacsalád templomába villám csapott és nem építették újjá … A feljegyzések szerint Zlatnyanszki János Újbars-i plébános édesanyja is itt gyógyult meg. 1841-ben egy nagyon kicsi kápolna épült a forrás közelében, ahol 1869-ben volt először szentmise a Nagysallóból származó Répás Jánosné kérésére, aki csodálatos módon szintén itt gyógyult ki súlyos szembetegségéből.
1885-ben az immár 44 éves kápolnácska összedőlt, de Harris József esperesplébános buzgólkodására 1914-ben új kápolna épült a Hétfájdalmú Szűzanya tiszteletére. Ugyanez a plébános 1926-ban egy másik nagyobb kápolnát is emeltetett Szűz Mária szent neve tiszteletére.
A front 1945-ös átvonulásakor a szovjet katonák szálláshelye volt a két kápolna.
A pozbai Szentkút híre közismert az egész Kárpát-medencében. Pünkösd napján, valamint szeptember 15-én a Hétfájdalmas Szűzanya ünnepén vannak a főbúcsúsok a kegyhelyen, de a búcsújáró híveket mindenkor várja a Szűzanya és a pozbai áldott szent forrás. A gyermekeknek és idős embereknek, illetve a betegségben szenvedőknek engedélyezve volt a szekéren való utazás is. Az utazás alatt imádkozva és szent énekeket énekelve közelítettek a Szentkúthoz. Amikor elérték a falut, processzióvá alakultak, az egyházi lobogókat kibontva hosszú sorokban vonultak a forrás felé. Közel a szent helyhez különféle árusok kínálták portékájukat az úton elhaladóknak. A koldusok sem hiányoztak, az út két szélén könyörögtek alamizsnáért a hívektől. A gyermekek naiv kíváncsisággal lesték, hogy mikor jelenik meg nekik is Szűz Mária. A forrás felett lebegő misztérium felejthetetlen élményben részesített mindenkit, aki csak ott volt. A zarándokút végén lélekben feltöltődve, más tájak és emberek megismerése gazdagított minden résztvevőt.
Jelenleg a forrás be van fedve, de a szépen kialakított kápolna alól kivezetve folyik a gyógyító víz. A forrástól néhány méterre találhatók azok a márványtáblák, melyeken a felgyógyult hívők köszönetüket fejezik ki magyar és szlovák nyelven egyaránt. A szentmiséket a besei plébános celebrálja szlovák nyelven. Évente néhány alkalommal magyar nyelven is tartanak szentmisét, Pünkösd vasárnapján és szeptember 15.-én, amikor a katolikus egyház a Hétfájdalmas Szűzanya ünnepét üli.
A völgyet körülölelik a Keresztutat jelképező stációk.
A zarándokok részére padsoros ülőkéket készítettek.
Néhány évvel ezelőtt a villanyhálózatot is bevezették az épületekbe, valamint láthatjuk az elmúlt évek fáradságos munkáját, a teljes felújítást, melyet Ioan Gondec barsbesei plébános fáradhatatlanul irányított és sokszor saját kezűleg is végzett.
A 60 fős csoportunk megérkezése után Dukon András, pozbai lelkész egy rövid áhítatot tartott a 8. zsoltár verseivel: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom – hogy törődsz vele.”
Az áhítat után Prekop Margit a kegyhely gondnokasszonya tartott történelmi beszámolót a kegyhelyről, valamint a forrás csodatévő erejéről.
Sugár Tamás, a nagyigmándi gyülekezet lelkésze kifejtette, hogy milyen fontosak voltak a források az ember életében. Az édenkertet is négy folyó vette körül. „A víz maga az élet”, mondta, ugyanakkor Jézus olyan élő vizet tud adni, ami a lelkünk számára ad életet. Az élet vizének forrása maga Krisztus, mely itt a Kárpát-medencében mély lelki sebeket kell, hogy begyógyítson. Szentúti Kiss Károly is egy forrássá lett számunkra még halála után is, még Trianon után is.
Ezt követően elénekeltük nemzeti imádságunkat, a himnuszt. A szép napos időben messze hangzott az „Isten álld meg a magyart” a stációk felett…
Prekop Margit gondnokasszony bemutatta a szépen felújított kápolnákat belülről is, majd megállva a hálaadó táblácskák mellett a nagyigmándi gyülekezet is elhelyezett egy előre elkészített emléktáblát Szentkúti Kiss Károly emlékére.
Elgondolkodtam, hogy vajon mennyi katolikus kegyhelyen helyez el református lelkész egy közel 100 éve elhunyt református lelkésznek emléktáblát…
Rövid séta után folytattuk utunkat környékünk legmagasabb pontjára, ahol községünk polgármesterasszonya Ivanič Katalin köszöntötte a híveket. Megcsodáltuk a több mint 3 méter átmérőjű tölgyfát megy több mint 450 éve néz kis falucskánkra a magasból. Vendégeinknek nagy élmény volt, mikor a magasból bemutattuk a környéket. Látni lehetett a Kis–Kárpátokat Pozsonynál, a zobori hegyeket Nyitránál, a gímesi várat, a garamszentbenedeki hegyeket, a siklósi magaslatot Lévánál, a Börzsönyt és a pilisi Dobogókőt is.
A csoportos fényképezés után a két autóbusszal percek alatt a pozbai kultúrházban találtuk magunkat, ahol az ebéd után kezdetét vette a délutáni műsor.
Istennek hála, 14 éve tart a szoros kapcsolat Nagyigmánd és Pozba református hívei között. A kultúrház termében az évek alatt megszámlálhatatlan közös fotókból 170 kép került folyamatos vetítésre. Ugyanakkor Révész Csilla, sárói lelkésznő jóvoltából 10 molinót (hirdető vásznat) is kaptunk, amelyen a 165. dicséret szövege volt olvasható körülölelve a lelkésznő által készített fotókkal. E vásznak „tanulmányozása” után elénekeltük a már említett dicséretet… És valóban megtapasztaltuk „Itt van Isten köztünk!”
Lelkészünk Dukon András elszavalta Dalmadi Győző A magyar szó hazafias versét Trianonra emlékezve.
Hogyha tizen vagyunk egy társaságban,
És közöttünk akad egy idegen,
Mindannyian az ő nyelvén beszélünk
Ezt kívánja tőlünk a figyelem.
Mért törődjünk a magyar név jogával,
Mit az ősök karddal is védtenek?
Az idegen hadd érezze magát jól,
Hiszen a szó nem árthat senkinek.
Korcs nemzedék! Rajta beszélj, beszélj csak,
Úgy, amint az idegen szereti!
Egy fegyvered maradt, s ez a magyar szó :
Kezedből e fegyvert is vegye ki.
Mit veszíthetsz? Legfejebb azt,
hogy egykor nem ismer rád itthon saját fiad,
És utolsó szavadat sem értik meg,
Ha majd lezárod szempilláidat…
A megindító vers után Besse Csenge, a barsbesei gyülekezet fiatal tagja elénekelte Kiss Katától a Jó magyar vagyok című dalt.
Pozba polgármesterasszonya egy könyvet ajándékozott a nagyigmándi lelkésznek, melyben Pozba község adatai és történelme található. Valamint egy különleges rajzot, melyen együttesen van a szentkúti kegyhely egyik kápolnája és a pozbai református templom -utalva arra, hogy a mai világban milyen nagy szükség van az összefogásra és az összetartásra, hogy megmaradjunk itt a Kárpát-medencében magyarok–szlovákok, katolikusok-reformátusok együtt, békességben!
Bizony szükségünk is van a biztatásra, az egymás erősítésére!
Ez az alkalom, ez a délután is azért lett szervezve, hogy a szürke hétköznapok után az ilyen közös alkalmak adjanak erőt a további munkára. Egy–egy ilyen alkalom megszervezése nem kevés figyelmet igényel, viszont a jó Isten erőt és kitartást ad ilyenkor!
A következő programunk a „Hitnek tengerén” című rövidfilm bemutatása volt melyben a gyászévtizedre emlékeztünk. A barsi egyházmegyéből jónéhány lelkész és tanító került gályarabságra, ahogyan Nagyigmánd környékéről is. A film bemutatása után a nagyigmándi lelkészházaspárnak két póló lett ajándékozva, melyek erre az alkalomra lettek készítve. A pólókon a gályarabságra ítéltek nevei is olvashatóak.
Bemutatásra került -a pozbai gyülekezet által féltve őrzött- Szentkúti Kiss Károly személyes bibliája. A történelem viharai közt, Istennek hála, megmaradt a parókián. Most kézbe lehetett venni, belelapozni. Sokan érdeklődve nézték Szentkúti Kiss Károly aláírását, jegyzeteit.
Később felolvasásra került Szentkúti Kiss Károly nagyapjáról egy érdekes történet, aki Garamsallón szolgált 1790-1811 között. A lelkész botjával kergette el a dézsmaszedésre kirendelt hajdút… Mindenki érdeklődve hallgatta a történetet, melyet az egyházmegyei vizitációs jegyzőkönyvekben leltem meg.
Együttlétünk vége felé testvérgyülekezetünk tagjai énekkel tették még felejthetetlenebbé alkalmunkat.
Közös énekünk, a „Krasznahorka büszke vára” és a „Szózat” tette még felemelőbbé a találkozást.
Az egész napos program zárásaként a nagyigmándi lelkész hálaadással mondott köszönetet a felejthetetlen élményekért. Csodálatosnak tartja a barsi egyházmegye hitét és kitartását 103 évvel Trianon után! Kifejtette, hogy itt most ők, az anyaországiak érzik magukat kisebbségben! Ahhoz, hogy megértsék, mi a hazaszeretet, mi a vágyódás nemzetünk iránt, el kell jönni egy ilyen helyre, mint a barsi egyházmegye, vagy mint a pozbai közösség… Megjegyezte, könnyű magyarnak lenni a határokon belül…
És valóban… A barsi egyházmegyében kétszer is volt Trianon. Először 1920-ban, amikor elvesztettük a hazánkat, utána 1947-ben, amikor a kitelepítések által elvesztettük lelkészeinket, elöljáróinkat, rokonainkat…
A barsi egyházmegye deportált lelkészei:
Nagy István –Alsófegyvernek
Székely Dezső-Alsószecse
Domján Aladár- Farnad
Tóth Imre- Garamlök
Dr. Agyagási Sándor-Garamvezekény
Szűcs Árpád- Ipolypásztó
Konta Károly-Kiskálna
Soós G. Endre-Mohi
Patay Gyula- Nagypeszek
Szűcs Lajos- Szódó
Szabó István-Újbars
Selmeczi Árpád- Vámosladány
Nagy Gyula- Nagyod
Czeglédy István- Nagysalló
Szóval a lelkészi gárda több mint a fele…
A találkozást követő nap elérkezett június 4-e, a Trianoni gyásznap, a Nemzeti összetartozás napja.
De szeret az Úr, azért nincs még végünk! Június 3-án Pozbán együtt tudtunk örülni és hálát adni mindenért! Azért, hogy még vagyunk, és, hogy itt vagyunk! Együtt anyaországiak és „itt maradottak“, katolikusok és reformátusok! Azért, hogy még mindig magyarul beszélünk, hogy egy a nemzetünk! Azért, hogy egymásért is imádkozunk, még ha határok is választanak el minket!
A magyarok és az egyház egységét kell erősíteni, nem a földrajzi határokban, hanem a közösségben, ez a jelen feladata és a jövő kulcsa. Az ellentétek szítását kerülni, de a gyökerekből, az identitásból, a hitből mégsem engedi!
Isten áldását kérem mindazokra, akik segítettek ezt a felejthetetlen napot megvalósítani!
Mente Róbert, pozbai gondnok, Barsi egyházmegye világi főjegyző
Legutóbbi hozzászólások