2025. május 29-én, áldozócsütörtökön beiktatták Révész Csilla lelkipásztort a Zselízi-Sárói Társegyházközség másodlelkészi tisztségébe. Immár több mint két évtizede szolgál a Garam menti gyülekezetekben, Zselyzen, Sárón, Garammikolán, Szódón.
A hálaadói istentiszteleten Géresi Róbert, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke hirdette az Igét Lk 24,50-53 alapján. Hangsúlyozta, kétszeresen is ünnepelnek az egybegyűltek, az egyik oldalon ott van az egymásra talált szolgálat jele, a beiktatás, a másik oldalon Jézus mennybemenetelének ünnepe van. Kiemelte, az ember rácsodálkozik az Isten hatalmára, a kegyelemre, mely Krisztusban jött el hozzánk. Nyomatékosította, milyen fontos Isten áldása, és az, hogy az ember magasztalja Istent!
Az igehirdetést követően a barsi egyházmegye esperese, Révész Tibor beiktatta a megválasztott lelkésznőt s hivatalosan átadta a templom kulcsait és a gyülekezetek bélyegzőit. A beiktatott lelkésznőtől kérte, hogy hűséggel, Isten iránti szeretetből, imádságos szívvel végezze szolgálatát.
A palástos lelkészek igei áldással köszöntötték a beiktatott lelkészt.
Révész Csilla szószéki szolgálatát a Róm 11, 17-18 igeszakaszra építette fel. Igehirdetésében visszatekintett a gyökerekre, hogy honnan érkezett ebbe a térségbe. A front átvonulása és a kitelepítés megbélyegezte a térséget. Elhangzott, lélekszámban erősen megfogyatkozó, ám erős hitű reformátusság van jelen, kik Istenben erősödnek, s a gyökereket Isten táplálja.
Az igehirdetés után a zselízi Franz Schubert vegyeskartól a 42. zsoltár feldolgozása volt hallható. Majd a gyülekezetek gondnokai köszöntötték a beiktatott lelkésznőt, valamint elhangzott Reményik Sándor Akarom c. verse. A köszöntések sorát a Tégy Uram engem áldássá c. ének zárta.
A himnusz eléneklése után a gyülekezet az ároni áldást fogadhatta a beiktatott lelkésztől, majd szeretetvendégségre került sor a sárói József Ház udvarán.
2025. 3. 30-án Pozbán megkülönböztetett alkalomra hívogattak a harangok. A gyülekezet megemlékezett a 2. világháború végén a Pozbán átvonuló frontra.
„De én hiszem, hogy még meglátom az Úr jóságát az élők földjén. Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban.” (Zsolt 27,13-14) -köszöntötte Dukon András, helyi lelkész a gyülekezetet.
Az Igét az aznapra kijelölt igeszakasz (Lk 20,1-8) alapján hirdette.
Jézus kiűzi az árusokat az imádság házából, s ez megbotránkoztat némelyeket. Az imádság háza mintegy piacként funkcionált. Jézus hirdette az Igét, tanította a népet, megmutatta, az Igéről szól az istentisztelet. Tanítása Istenre mutat. Felvetődött a kérdés, milyen hatalommal teszi mindezt! A főpapok, írástudók és vének számon kérik Jézust, milyen jogon tette mindezt! A kérdésre kérdéssel válaszol Jézus, ami némi eligazítást ad. Ő Keresztelő Jánosra mutat. E világban kétféli hatalom létezik, világi és mennyei. Emberektől való hatalom és Isten által felruházott hatalom. Ez a kettő nagyon sokszor egymásnak feszül, sokszor egymással ellentétben van. Kiemelte, a front átvonulásának 80. évfordulójára emlékezve a gyülekezeti jegyzőkönyv egy rövid megjegyzést tesz 1945. március 27-ével kapcsolatban. Az akkori lelkész leírja, hogy aznap az ellenséges csapatok megszállták községünket. A mai állami keretek között ezt felszabadításnak veszik. Más és más hatalom, más és más igazság. Jézus az isteni hatalomra hívja fel figyelmünket, annak a fontosságára! Vegyük komolyan Isten hatalmát, az Ő országát! Isten velünk van, s nagy kérdése életünknek, hogy látjuk-e Isten jelenlétét a mi életünkben és mások életében! „Az Isten hatalma, szeretete és kegyelme legyen mivelünk örökkön-örökké!” –záródott az igehirdetés.
„Nem mentek ők el, hiszen a szívünkben élnek. Hiába múltak el a hosszú évek.” – kezdte a lelkész a hirdetéseket, jelezvén, hogy 3.27-én emlékharangok szóltak meg Sallai Gábor veterán szakaszvezető tragikus halálának 80. évfordulójára, akit a több évi szerencsés frontszolgálat után 1945. 3. 27-én a saját udvarán érte a halálos gránátszilánk. Ugyanakkor a pozbai egyházközség is emlékezett minden hősi halottjára, akit akár a településen, akár a messzi távolban adta életét családjáért, hazájáért, a haza védelméért a 2. világháborúban. A lelkész Isten vigasztaló szavát a 27. zsoltár 7-10 verseivel tolmácsolta.
Az istentisztelet végén az emlékező gyülekezet kivonult a község parkjában található világháborúban elhunyt hősök emlékművéhez.
Az emlékműnél a lelkész kifejezte háláját, hogy közösen lehet emlékezni a 2. világháború végén itt átvonuló frontra, melynek immár 80 esztendeje.
A hívek végtisztességként a 90. zsoltár első versét énekelte.
A világháborúban elhunyt hősök emlékére Mente Róbert, a pozbai gyülekezet gondnoka elszavalta A magyar hősök emlékünnepén c. verset Vágány Józseftől.
Miután mind a gyülekezet, mind a gyülekezet megjelent tagjai elhelyezték az emlékműnél a megemlékezés koszorúit és virágait, az út tovább folytatódott a temetőkert csendjébe.
Megállva Vadasi Béla, Pozbán elhunyt magyar honvéd sírjánál, a helyi lelkész a 90. zsoltárból olvasott fel (3-13).
Az emlékező sereg a 90. zsoltár 2. versét elénekelte, majd elhangzott az Apostoli Hitvallás.
Az ároni áldás elhangzása után végül Vadasi Béla sírjára elhelyezték a megemlékezés koszorúit és virágait.
A második világháború szedte az áldozatait… Emberek, templomok, parókiák, házak, kapcsolatok…
Országunkban az öt református megye közül a legsúlyosabb csapás a barsi egyházmegyét érte. Szétlőtt templomtornyok maradtak Újbarson, Felsőszecsén, Garamszentgyörgyön. A bombázás következtében teljesen elpusztult a parókia Érsekkétyen. A bombázások következtében elpusztult két templom Zólyomban és Nagykálnán. A visszavonuláskor a köv. közégekben robbantották fel a templomokat: Érsekkéty, Nyírágó, Garamvezekény, Zselíz, Alsóvárad.
54 évnek kellett eltelnie, hogy újra saját templomába léphessen be Barsvárad népe. A katolikus testvéreknek maradt az imaház, a református templom harangjai szólnak nekik is.
1944. december 20-tól 1945. március 25-ig állt a front a Garam vonalán. A folyó jobb partján állomásozó német csapatok 1945. március 19-én a katolikus és a református templomot is felrobbantották. A lerombolt templomok emlékére ökumenikus istentisztelet volt tartva 2025.3.30-án Barsváradon a református templomban, ahol együtt szolgált Mente Sándor Veronika, református lelkész és Miroslav Hosťovecký római katolikus plébános.
Az apostoli köszöntés után a lelkésznő üdvözölte a vendégeket, hozzátéve, „legyen Istené a dicsőség, hogy Testvérekként együtt tudunk lenni”. Majd Isten áldását kérte a közös szolgálatra.
Az ünneplő közösség kétnyelven énekelte az Itt van Isten köztünk c. dicséretet.
A plébános Jn 2,13-25 alapján hirdette Isten Igéjét szlovák nyelven. Hangsúlyozta, hogy a 80 éve lerombolt templomokra emlékezünk. „Ám nem egy történelmi közösségként vagyunk jelen, de hívő keresztyénként tekintetünket a lelkiekre kell helyeznünk.” Jézus megtisztította az árusoktól a templomot, amely az imádság háza. E történet jelentőségét a szív tisztaságában látja! „A szív a Szentlélek temploma. Meg kell tisztítani a gyűlölettől, a haragtól, az irigységtől, az anyagiakhoz való ragaszkodástól…” Felhívta a figyelmet arra, hogy Isten segítségül hívásával megtisztítható a szív.
A lelkésznő a jézusi kérdés alapján prédikált „Hiszed-e ezt?” (Jn 11,26) magyarul és szlovákul egyaránt. Kiemelte, ez a kérdés Lázár feltámadásának történetében a hitre, a mi hitünkre mutat rá. Jézus válasza volt hangsúlyozva, miszerint van feltámadás!
„Mindennek ellenére megmaradt mindkét gyülekezet -a kitelepítés ellenére; újraépült a református templom, immár harmadjára; s a katolikus testvérek is élhetnek a mise lehetőségével. A világháború itt is áldozatokat szerzett magának, ám van feltámadás! Vagyis van élet, örök élet, ott a győzelem!” Hangsúlyozta, hogy milyen mélyen szeret Isten, aki kegyelmes, irgalmas, szerető és Mindenható! Jézus azért érkezett el erre a világra, hogy üdvözítsen, hogy közvetítse az Atya szeretetét! „Ő kész volt meghalni értünk! Szenvedett értünk, helyettünk! Ugyanakkor fel is támadt, s feltámadása záloga a mi feltámadásunknak is! Hiszed-e ezt?” Bizonyságát adta annak, hogy van élet a halálon túl; ugyanakkor e földi élet alatt nem az bizonyítja Isten drága jelenlétét és szeretetét, hogy minden úgy történik, ahogyan azt mi szeretnénk és ahogyan azt mi elgondoljuk! „Hiszed-e ezt? Hisszük-e azt, hogy bármi is történjen, az isteni szeretet abban rejlik, hogy Ő velünk halad utunkon, mindig, minden időben, minden napon a világ végezetéig! Életünk során a megdicsőült Krisztus mindig, minden helyzetben velünk van! Hiszed-e ezt, hogy örömben, bajban, bánatban Isten veled halad utadon?” -zárta igehirdetését.
Miután mindkét lelki vezető saját szavaival imádkozott, az Úrtól tanult imádságot mindenki saját anyanyelvén mondta.
Az apostoli áldás után történelmi beszámolók hangoztak el.
A plébános elmondta, hogy az első írásos emlék a községről 1232-re datálható. A község mai formájában Felső- és Alsóvárad községek összeolvadásából jött létre. Az eredeti gótikus római katolikus templomról az első feljegyzés 1306-ból van.
2001-ben Váradnak 326 lakosa volt (184 magyar, 139 szlovák). A háború után 60 család költözött be Felső-Szlovákiából. A katolikus gyülekezet védőszentje Eszterházy Miklós volt. Miután a 2. világháború végén felrobbantották a templomot, minden megsemmisült, semmit nem lehetett megmenteni a berendezésből. Új temploma a gyülekezetnek azóta sem lett…
Mente Róbert, az egyházmegye világi főjegyzője magyarul és Višňa Beáta, a barsváradi római katolikus gyülekezet gondnoka szlovákul ismertette a történelmi eseményeket.
Elhangzott, 1945. március 19-én reggel óriási detonációra ébredt Barsvárad. A távozni készülő német katonaság felrobbantotta a település mindkét templomát, mivel a tornyok jó megfigyelő pontok lettek volna a már átkelni készülő szovjeteknek. A templomokból szinte semmi sem maradt. Az ekkor 159 éves református templomból csupán az itt látható aranyozott vasoszlopok, az úrasztala alsó része, és a cintériumban található márványtábla töredék maradt meg. A harangok darabokra törtek. Később, az egyik ma is meglévő harangot, id. Kúcs Lajos néhány üveg borért vásárolta meg az orosz katonáktól, melyet ismeretlen helyről hoztak magukkal és tábori jelző harangként használtak. „Gondoljunk csak bele, hogy mekkora sokk érhette apáinkat, nagyapáinkat, amikor meglátták mindkét templom romjait! Mit érezhettek, amikor szedték össze a harangok darabjait, a csillag és a kereszt maradványait! Az ajtó szilánkjait, melyen már soha nem léphetnek be… Vajon mit mondhatott egymásnak a lelkész és a plébános? Lehet, hogy azt: A templom elveszett, de a hit megmaradt! Hiszen„Szeret az Úr, azért nincs még végünk!” (JSir 3,22)”
Végül hozzátették: „A harcok után a templomokat fel lehet, fel kell építeni. Viszont apáinkat, fiainkat, akik idegen földben jelöletlenül nyugszanak, már nem pótolja semmi. Templomunk cintériumában a két márványtáblán az ő neveiket olvashatjuk. Ők adták a legnagyobb áldozatot népükért, családjukért, a hazáért!”
Az istentisztelet végén a második világháborúban elhunyt hősök emléktáblájánál el lett helyezve a megemlékezés koszorúja. Így lett emlékezve a hősökre, akiket elvesztettek a hozzájuk közelállók. Az ő emlékükre szavalta el Mente Róbert A magyar hősök emlékünnepén c. verset Vágány Józseftől.
Végül meg lett köszönve plébános úrnak, hogy elfogadta a meghívást és tolmácsolta Isten üzenetét. Szintén köszönet volt kinyilvánítva Petrányi Lajosné Katalin asszonytestvér jelenlétéért, aki Kecskemétről érkezett e jeles alkalomra. Az ő családja Vaskútra volt kitelepítve. Volt levéltárosként sokat segített gyülekezetünknek, sok értékes információhoz jutottunk általa, ami a templomok és a gyülekezet történetét illeti. Az egybegyűlt sereget a Zsoltárok könyve 78,3-5 alapján köszöntötte. Isten áldását kérjük további szolgálataira, saját és szerettei életére egyaránt!
A záróének, melyet kétnyelven énekelt a gyülekezet, a 395. dicséret volt.
80 évvel a történések után ma már pontosan tudni, mi és hogyan történt. Ezen a szomorú évfordulón fájó szívvel, de békésen emlékezett a két gyülekezet. Isten kegyelméből jelen voltak a katolikus testvérek is, jelenlétük bearanyozta az alkalmat! E két felekezet évszázadok óta szorosan összenőtt Barsváradon. „Együttes erővel, egyszerre húzzuk az evezőt, egymás megsegítésével tudunk haladni a cél felé! S hogy mi a cél? A cél az, ami Jézus idejében is. Tudni illik, hogy minél beljebb vigyük Jézust egymás és mások szívébe!” -hangzott el zárszóként.
Végül szeretetvendégségre hívtuk az emlékező gyülekezeteket. SDG!
2024. március 17-én Pozbán három gyülekezet emlékezett a magyar szabadságharcra, ünnepi műsorokkal, a megemlékezés koszorúinak elhelyezésével tisztelegtek a márciusi ifjak emléke előtt.
Az egybegyűlteket Dukon András, pozbai lelkész köszöntötte. Kiemelt vendégként üdvözölte a váci Bernáth Kálmán Református Gimnázium, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Technikum és Szakképző iskola képviseletét.
Már az istentisztelet elején fellépett a pozbai énekkar Kiss Éva vezetésével. Szólt az ének Emeld fel a szemedet az égre… valamint a Magyarok világhimnusza, mely minden magyarhoz és minden magyarért szólt szerte a világban!
Az igehirdetés a köv. igeversekre volt építve „amit hallottunk, amit megismertünk, s amit őseink beszéltek el nekünk. Nem titkoljuk el fiaink elől, hanem hirdetjük a jövő nemzedéknek. Az Úr dicső tetteit, erejét, és a csodákat, amelyeket művelt.” (Zsolt 78,3-4)
Isten és az Ő igéjének célja, hogy felelősséggel forduljunk a jövő nemzedéke felé. Felszólít minket, hogy a múlt emlékeit, tapasztalatait az idősek adják át az utánuk következőknek! „Nem titkoljuk el fiaink előtt, elbeszéljük a jövő nemzedéknek!” Isten azt akarja, hogy népe ne legyen tudatlan. Minden népnek megvan a maga kultúrája, hagyománya, múltja. A magyar nép öröksége többek közt az 1848/’49-es szabadságharc. Ezt meg kell őrizni, tovább kell adni! A fájó, kellemetlen, nehéz dolgokban is ott van Isten munkája, az Ő keze, hisz nincsenek véletlenek! Emlékezünk elődeinkre, akik meg akarták őrizni a magyarságot, a függetlenséget! Emlékeztet minket a történelem, hogy ezt a lelkületet, a nemzetért való kitartást mi is őrizzük meg! A jövő nemzedékének át kell adnunk az örökségünket, identitásunkat, istenismeretünket! Zárómondatként elhangzott: Isten velünk volt, velünk van és velünk lesz ennek a világnak a végezetéig!
Kincses Katalin, a váci középiskola tanára bemutatta Bernáth Kálmán iskolaalapítót. Elhangzott, 1915-ben született Vácott. Kárpátalján is tanított, ám a 2. világháború után visszatért Vácra. 1955-ben felkérést kapott arra, hogy ő alapítsa meg az első kereskedelmi iskolát Vácott, ami azóta is szép eredménnyel működik, jelenleg több mint 700 diákkal. Az iskola fenntartója már tíz éve az Északpesti Református Egyházmegye.
Első dalként elhangzott Európa közepén élt valahol egy nép. „Csak a költő, ha visszatér, a költő ha visszatér, Míg a földön ember él, a költő visszatér, Hol ember él, hol ember fél, a költő visszatér, Hol magyar él, hol magyar fél, Petőfi visszatér.”
A diákok gondolatban visszahajtották a történelem kerekét. Emlékeztek az 1848-as esztendő dicső napjaira és felidézték a történéseket. Kiemelve a 12-t pontot, hogy mit kíván a magyar nemzet, idézve a Nemzeti dalból is… A Klapka induló mellett elénekelték Kossuth Lajos azt üzente c. éneket is. Befejezésként a Himnuszt énekelték, melyet a gyülekezet fennállva fogadott s a diákokkal együtt énekelt, büszkén vállalva az összetartozást!
A benti együttlét után a templom melletti parkban a helyi óvodába járó gyermekek műsorával folytatódott a megemlékezés. Kisdob kíséretével röviden ismertették a nagy csata történetét…
Ivanič Katalin, Pozba község polgármestere mondott beszédet, melyben hangsúlyozta, hogy a magyar ember március idusán kokárdát tűz a szíve fölé, emlékezve a hősökre, akik bátran küzdöttek a szabadságért, életüket adva érte. Küzdöttek a diktatúrát megtestesítő Habsburgok ellen, többek közt kiállva a nyelvhasználati jog méltósága mellett! „Az ünnep arra tanít bennünket, hogy egy bukott szabadságharc is válhat nemzetet összekovácsoló pozitív erőforrássá.”Tanúbizonyságot adni hazaszeretetről… -hangsúlyozta, valamint őrizni kell hagyományainkat, egymást szeretni és tisztelni kell, mert ez megmaradásunk záloga! Kérte a fiatalokat, hogy kérdezzék meg szüleiket felmenőikről, mert mindenkinek van története! Feladatunk és kötelességünk megismerni történelmünket!
Beszédét Gyurcsó István Az unokák sírnak c. versével fejezte be. Elgondolkodtató és egyben mélyen megrázó szavai: „Az unokák, amikor jeles ünnepeken körben állnak a nagyszülők udvarán —nem értik egymást. Az unokák a nagyszülőket sem értik.”
Ezt követően a templom mellett levő kopjafánál elhelyezésre kerültek a megemlékezés koszorúi. Először a váci iskola képviselete, majd a pozbai-, barsbaracskai-, barsbesei gyülekezetek és a község képviselete egyaránt főt hajtott a kopjafánál.
Végül a váci diákok Örökké lobogjon dalra zászlós tánccal zárták a megemlékezést.
Köszönet jár a váci iskola képviselőinek, a szervezőnek, Hajtman Béla, a baracskai gyülekezet kántorának, hogy ez a megemlékezés a váci fiatalokkal megvalósulthatott! Köszönet illeti a vendégfogadó pozbai gyülekezetet is! SDG!
Ha valaki képes megküzdeni a démonaival, és új életet kezdeni, az már önmagában is csodálatra méltó. De ha ezt az új életet mások javára fordítja, és még beszélni is képes arról, mi vitte a mélybe, és mi segített neki felállni, az már tiszteletet is érdemel. Krizsan Dobiás Lívia élettörténete, amely a súlyos alkoholizmustól vezetett a református lelkészi hivatásig, sokak okulására szolgálhat.
Lívia jó családban, biztonságban nőtt fel Boldogfán. Ma is azt mondja, semmiben nem szenvedett hiányt, mégis állandó szeretetéhség gyötörte. „Nem tudnám megmondani, miért éreztem úgy, hogy a szüleim az öcsémet jobban szeretik. Ő félénk, visszahúzódó kisfiú volt, én meg egy kis vadóc, talán ezért szóltak hozzá gyengédebben. Engem is nagyon szerettek, csak nem tudták úgy kimutatni, ahogy vártam. Aki ki tudta mutatni, az édesanyám anyja volt, de ő nyolcadikos koromban meghalt. Előtte már elveszítettem az anyai nagybátyámat, ő tragikus körülmények között hunyt el, és ez a két veszteség nagyon megviselt. Innen kezdve folyamatosan azt az embert kerestem, aki úgy szeret, ahogy szeretném. Egyszerű falusi lányként kerültem Pozsonyba, a Duna utcai gimnáziumba, ott láttam először, hogyan öltöznek, hová járnak a nagyvárosi lányok, és irigykedtem rájuk. Érettségi után ismertem meg a későbbi férjem, aki pincér volt, és elhalmozott mindennel. Az akkor legmenőbb áruházban, a Dunajban félretették nekem a dolgokat, nem is kellett néznem az árakat, csak felpróbáltam, és hazavittem. Mindenem megvolt, mégsem voltam boldog, mert a férjem ivott. Nem masszívan, nem is bántott, csak épp nem volt a társam. Inkább én lettem a társa az ivásban, mert ekkor kezdődött. Eleinte csak társaságban ittam, éreztem, hogy ettől oldottabb vagyok, könnyebben be tudok illeszkedni, aztán már egyedül is. Három gyerekkel váltam el, utána született egy komoly kapcsolatból a negyedik. Ő még nem volt egyéves, amikor az édesapja meghalt autóbalesetben. Ekkor indultam el végleg a lejtőn, mert amikor ittam, semmi nem fájt.”
Az alkohol vonzása
Lívia 2002-ben ment az első elvonókúrára Lekérre, de most már azt mondja, ekkor még nem teljes meggyőződésből. Amikor a közös megbeszéléseken azt várták tőle, hogy mondja ki, ő egy alkoholista, azt gondolta: jó, ha ezt akarják, kimondom. De az önvizsgálat helyett inkább azt jegyezte meg, hogy ezer alkoholistából egy talán ihat még mértékkel a jövőben.
„Azt gondoltam, hátha én vagyok ez az egy, és ha megiszom egy pohárral, semmi gond nem lesz. Ez ment egy hétig, de aztán az egy pohárból kettő lett, a kettőből három, és a végén megvettem az üveget. Egy ideig senki nem vette észre, de aztán elkezdték mondani, hogy megint iszom. Én tagadtam, rágóztam, hagymát ettem, de már a gyerekeim sem hittek nekem. Szégyenként éltem meg, hogy lelepleztek, de az alkohol vonzása mégis erősebb volt. Voltam közben olyan leállítókúrán is, amelyen az újra inni kezdő alkoholistákat próbálják visszaterelni az absztinenciához, de mindig csak egy ideig bírtam. Párhetes, -hónapos leállásaim voltak, aztán újrakezdtem az ivászatot. 2011-re olyan katasztrofális lett a helyzet, hogy a gyerekeim azt mondták, nem akarnak velem élni.
Nem is én voltam
Ekkor elhagytam őket, és ivócimboráknál tengtem-lengtem. A gyerekeket édesanyám nevelte, majd a szívem szakadt meg értük, de az alkohol vonzása mégis erősebb volt, mint az akarat, hogy értük abbahagyjam. Alkalmi munkákból éltem és ittam, hiába voltam akkor is hívő, abban bíztam, hogy Isten megbocsátja a gyengeségemet. 2012-ben édesapám halálos ágyánál megígértem, hogy már nem fogok inni, új életet kezdek. Éreztem, hogy a paplan alatt húzza el a kezét, mert nem hitt nekem. A halála után egy ideig tartottam magam, majd megint lecsúsztam, és akkor már nem engedtek haza.
Somogyi Tibor felvételei
„Amikor ittam, semmi nem fájt…”
Egy ideig az utcán is éltem, de ma értem, hogy édesanyám miért nem fogadott vissza, mert az már nem is én voltam. Teljesen a mélyre kellett kerülnöm, hogy tudatosítsam, ha innen nem állok fel, akkor végem. Akkor már sem az alkohollal, sem nélküle nem tudtam létezni, folyton hányingerem volt, remegtem, nem tudtam enni. Hazamentem, hogy segítséget kérjek, arra számítottam, hogy csak édesanyám lesz otthon. De mindenki otthon volt, a kisebbik lányomnak akkor már két gyereke is volt. Az unokáimat nem is ismertem, mert ha találkoztunk a városban, a lányom átment velük az utca másik oldalára, és felém se néztek. Nehezen, sok könyörgésre engedtek be, amikor látták, mennyire rosszul vagyok. Hívtak gyorsmentőt, két hétig voltam kórházban élet és halál között, mert a májam és szívem kezdte felmondani a szolgálatot. Miután rendbe tettek, bejött utánam a nagylányom, aki akkor volt harmincegy éves, és azt mondta, utoljára segít. Amikor elment, leültem az ágyra, és Isten segítségét kértem. Ahogy a Szentírásban van: kiáltott a nyomorult, és az Úr meghallgatta. A lányom nem akarta, hogy Lekérre menjek, attól tartott, ott már mindenki ismer, megkedveltek, engedékenyek lesznek velem. Végül mégis Lekért sikerült elintézni, a lányom úgy ültetett fel a vonatra, hogy Léván szálljak át, és ő már nem fogja látni, betérek-e a büfébe egy italra, de Isten látni fog. Nem tértem be.”
Visszaút a gyerekekhez
Az első lökést a gyógyuláshoz az adta Líviának, hogy tudatosította, nemcsak neki fáj a sok elvesztegetett év, a gyermekei hiánya, hanem ő is sok fájdalmat okozott. Szerette volna kiérdemelni a gyermekei bizalmát, és várta a napot, amikor újra keresik.
„Azt mondták, ne hívjam őket, majd amikor azt látják, komolyan gondolom, hogy felhagyok az ivászattal, ők fognak hívni. Ez hatalmas motivációt jelentett számomra. Azt is megértettem, hogy az alkoholizmus halálos és progresszív betegség, amely lassan felőrli a testet és az elmét is. A másik komoly fordulópont az volt, amikor a pszichológus elküldött az anonim alkoholisták közé azzal az utasítással, hogy csak hallgassam őket. Volt ott egy férfi, aki azt mondta, hogy huszonkét éve nem iszik, de nem azért, mert mások mondják neki, hogy ne igyon, hanem mert ő nem akar. Nagyon mellbe vágott, hogy az egész csak rajtam múlik. Ekkor ébredtem rá arra is, hogy Isten számomra nem csak megmentő, segítő és kapaszkodó, ennél sokkal több. Utána kaptam azt az igét, hogy: „Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Ezért parancsolom ma neked, hogy szeresd az Istened, az Urad, járj az ő útján, tartsd meg parancsolatait, rendelkezéseit, döntéseit, és akkor élni fogsz.” Megértettem, hogy ez a kegyelem, és ha eljátszom, nincs több esélyem. A mellettem lévő szobában magyar hölgy lakott, valamit kérdezni akartam tőle, benyitottam hozzá, épp nem volt ott, de az asztalán megláttam a Bibliát. A társalgóban találtam rá egy férfi és egy hölgy társaságában. Kiderült, hogy a férfi a rokona, Tóth Árpád oroszkai lelkész. Hét évig ő volt a lelki gondozóm, rengeteget kaptam tőle. Ő hitette el velem, hogy Istennek gondja van rám, és lassan bizakodni kezdtem. Beadtam a kérvényt, hogy a kórházból a félutas házba, egyfajta átmeneti otthonba költözhessek, és sikerült. Nyolc hónapig voltam ott, karácsonyra már hazahívtak a gyerekeim. Nagyon kimért volt mindenki, folyamatosan figyeltek, de megértettem, hogy ezt érdemlem, nincs miért higgyenek nekem. Hálás voltam, hogy egyáltalán szóba állnak velem. Később lépésről lépésre sikerült a gyerekeim szeretetét visszanyernem. 2013-ban a kisebbik lányom felajánlotta, hogy költözzek haza, lakjak velük. Lett munkám is, betegeket ápoltam, majd kerestem albérletet, és a kisebbik fiam, aki addig a nagylányommal élt, hozzám költözött. Azóta is együtt vagyunk.
Somogyi Tibor felvételei
Teljesen a mélyre kellett kerülnöm, hogy tudatosítsam, ha innen nem állok fel, akkor végem
A magamét már megittam
Lívia időnként ma is jár az anonim alkoholisták közé. Bátorítják, erősítik egymást, megosztják a tapasztalataikat. Mert a családba és az életbe visszajönni nagyon nehéz.
„Az embernek meg kell tanulnia, hogy a nagy megtérés és életmódváltás nem jogosítja fel őt arra, hogy mindenkit kioktasson. Bennem is ott volt a késztetés, hogy megmutassam, mennyire jó anya vagyok most már, de egy belső hang azt súgta, hogy fogjam vissza magam, mert mostanáig nem voltam ott a gyerekeim életében. A visszatéréshez nagyon sok alázat is kell, de főleg annak a felismerése, hogy sok mindent elmulasztottunk, ami pótolhatatlan. Nem láttuk a gyerekeinket felnőni, nem vettünk részt a nevelésükben, ne akarjunk okoskodni, csak örüljünk, hogy elfogadnak, és hisznek nekünk. Nálam ez akkor következett be, amikor magamban is elkezdtem hinni. Be tudtam menni úgy egy bevásárlóközpontba, hogy nem kellett kerülnöm az alkoholos polcokat. Sokáig úgy utaztam a buszon, hogy pásztáztam az embereket, nehogy egy alkoholista üljön mögém, mert felfordult a gyomrom. Most ott tartok, hogy a fiam nyugodtan hozhat haza alkoholt, nem esem kísértésbe, mert az nem az enyém, semmi közöm hozzá. Ha társas összejöveteleken kínálnak, azt mondom, hogy én a magamét már megittam. Pont akkor, amikor a gyerekeimnek a legnagyobb szükségük lett volna rám. A nagylányom balett-táncos volt, ma már nyugdíjas, óvópedagógiát tanul, a kisebbik lány antropológiát végzett, de fest, a nagyobbik fiam musicalszínész a pozsonyi Új Színpadon, és éneket tanít, a kisebbik hegesztő. Mindegyikkel leültem beszélgetni, elmondtam, hogy semmit nem ígérek, de nagyon fogok igyekezni. Idő kellett ahhoz, hogy újra felépítsem, amit az ivászattal leromboltam. Fiatalkoromban eltökélt szándékom volt, hogy nem leszek olyan kapitányos anya, mit az én édesanyám volt. Nem lettem, csak odaadtam a gyerekeimet neki, és hálás vagyok, hogy felnevelte őket. De máig fáj, hogy nem láttam őket felnőni.”
Mélységből a magasságba
Az alkohol rabságából pont tíz éve szabadult Lívia ma a Selye János Egyetem Református Teológia Karán tanul. A néhai Tóth Árpád biztatására járt be a lekéri kórházba szolgálni, ekkor érezte meg, hogy a tapasztalatai alapján képes vigaszt, támogatást, segítséget nyújtani.
„Tóth Árpád azt mondta nekem, hiteles ember vagyok, mert megéltem, amiről beszélek, és ez elgondolkodtatott. 2017-ben jelentkeztem az egyetemre, de amikor ötvennégy évesen azzal szembesültem, hogy latint, görögöt, hébert kellene tanulnom, megijedtem, és inkább a misszió-diakónia mellett döntöttem. Ezt elvégeztem, de utána mégis nekigyürkőztem a teológiának. Ekkor halt meg egy tragikus balesetben a mentorom, Tóth Árpád, akihez addig kötöttem a szolgálatomat, és abban bíztam, hogy ő majd vezet, tanít. Közben felépült Oroszkán a missziós ház, és én tudtam, hogy nem roppanhatok össze, mert a családjának és az elárvult gyülekezetnek szüksége van rám. Felkerestem a zselízi esperest, hogy szeretnék ide jönni, szolgálni, segíteni. Megengedte, így most igét hirdetek Oroszkán, Kisölveden és Garamvezekényen, bibliaórát tartok, bejárok a kórházba, az idősek otthonába, és Csatán hittant tanítok. Örülök, hogy megtaláltam a helyem, és próbálok úgy élni, hogy példa lehessek. Időnként nagy a kísértés, hogy otthon is papoljak, ilyenkor a gyerekeim helyre tesznek, és ez nagyon jó, mert eszembe juttatja, hogy esendő vagyok. Ennek a felismerésnek köszönhetően tudok ma börtönszolgálatot is végezni. Az embernek meg kell tapasztalnia a mélységeket ahhoz, hogy másoknak segíthessen felkapaszkodni. A Nagyszombat melletti Gerencsérbe járok, az alkohol- és drogfüggők közé, ezzel lett teljes az életem. Ma már azt gondolom, ilyen rögös úton kellett eljutnom odáig, hogy értsem azokat, akik segítségre szorulnak. Amikor nem találják a szavakat, mindig elmondom nekik, hogy nem kell félni, mindenkinek van diagnózisa, nekem is, és tapasztalom, hogyan nyílnak meg a lelkek. Ez mind ajándék nekem, és bár megküzdöttem érte, Istené a dicsőség.
Legutóbbi hozzászólások