2024. március 17-én Pozbán három gyülekezet emlékezett a magyar szabadságharcra, ünnepi műsorokkal, a megemlékezés koszorúinak elhelyezésével tisztelegtek a márciusi ifjak emléke előtt.
Az egybegyűlteket Dukon András, pozbai lelkész köszöntötte. Kiemelt vendégként üdvözölte a váci Bernáth Kálmán Református Gimnázium, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Technikum és Szakképző iskola képviseletét.
Már az istentisztelet elején fellépett a pozbai énekkar Kiss Éva vezetésével. Szólt az ének Emeld fel a szemedet az égre… valamint a Magyarok világhimnusza, mely minden magyarhoz és minden magyarért szólt szerte a világban!
Az igehirdetés a köv. igeversekre volt építve „amit hallottunk, amit megismertünk, s amit őseink beszéltek el nekünk. Nem titkoljuk el fiaink elől, hanem hirdetjük a jövő nemzedéknek. Az Úr dicső tetteit, erejét, és a csodákat, amelyeket művelt.” (Zsolt 78,3-4)
Isten és az Ő igéjének célja, hogy felelősséggel forduljunk a jövő nemzedéke felé. Felszólít minket, hogy a múlt emlékeit, tapasztalatait az idősek adják át az utánuk következőknek! „Nem titkoljuk el fiaink előtt, elbeszéljük a jövő nemzedéknek!” Isten azt akarja, hogy népe ne legyen tudatlan. Minden népnek megvan a maga kultúrája, hagyománya, múltja. A magyar nép öröksége többek közt az 1848/’49-es szabadságharc. Ezt meg kell őrizni, tovább kell adni! A fájó, kellemetlen, nehéz dolgokban is ott van Isten munkája, az Ő keze, hisz nincsenek véletlenek! Emlékezünk elődeinkre, akik meg akarták őrizni a magyarságot, a függetlenséget! Emlékeztet minket a történelem, hogy ezt a lelkületet, a nemzetért való kitartást mi is őrizzük meg! A jövő nemzedékének át kell adnunk az örökségünket, identitásunkat, istenismeretünket! Zárómondatként elhangzott: Isten velünk volt, velünk van és velünk lesz ennek a világnak a végezetéig!
Kincses Katalin, a váci középiskola tanára bemutatta Bernáth Kálmán iskolaalapítót. Elhangzott, 1915-ben született Vácott. Kárpátalján is tanított, ám a 2. világháború után visszatért Vácra. 1955-ben felkérést kapott arra, hogy ő alapítsa meg az első kereskedelmi iskolát Vácott, ami azóta is szép eredménnyel működik, jelenleg több mint 700 diákkal. Az iskola fenntartója már tíz éve az Északpesti Református Egyházmegye.
Első dalként elhangzott Európa közepén élt valahol egy nép. „Csak a költő, ha visszatér, a költő ha visszatér, Míg a földön ember él, a költő visszatér, Hol ember él, hol ember fél, a költő visszatér, Hol magyar él, hol magyar fél, Petőfi visszatér.”
A diákok gondolatban visszahajtották a történelem kerekét. Emlékeztek az 1848-as esztendő dicső napjaira és felidézték a történéseket. Kiemelve a 12-t pontot, hogy mit kíván a magyar nemzet, idézve a Nemzeti dalból is… A Klapka induló mellett elénekelték Kossuth Lajos azt üzente c. éneket is. Befejezésként a Himnuszt énekelték, melyet a gyülekezet fennállva fogadott s a diákokkal együtt énekelt, büszkén vállalva az összetartozást!
A benti együttlét után a templom melletti parkban a helyi óvodába járó gyermekek műsorával folytatódott a megemlékezés. Kisdob kíséretével röviden ismertették a nagy csata történetét…
Ivanič Katalin, Pozba község polgármestere mondott beszédet, melyben hangsúlyozta, hogy a magyar ember március idusán kokárdát tűz a szíve fölé, emlékezve a hősökre, akik bátran küzdöttek a szabadságért, életüket adva érte. Küzdöttek a diktatúrát megtestesítő Habsburgok ellen, többek közt kiállva a nyelvhasználati jog méltósága mellett! „Az ünnep arra tanít bennünket, hogy egy bukott szabadságharc is válhat nemzetet összekovácsoló pozitív erőforrássá.”Tanúbizonyságot adni hazaszeretetről… -hangsúlyozta, valamint őrizni kell hagyományainkat, egymást szeretni és tisztelni kell, mert ez megmaradásunk záloga! Kérte a fiatalokat, hogy kérdezzék meg szüleiket felmenőikről, mert mindenkinek van története! Feladatunk és kötelességünk megismerni történelmünket!
Beszédét Gyurcsó István Az unokák sírnak c. versével fejezte be. Elgondolkodtató és egyben mélyen megrázó szavai: „Az unokák, amikor jeles ünnepeken körben állnak a nagyszülők udvarán —nem értik egymást. Az unokák a nagyszülőket sem értik.”
Ezt követően a templom mellett levő kopjafánál elhelyezésre kerültek a megemlékezés koszorúi. Először a váci iskola képviselete, majd a pozbai-, barsbaracskai-, barsbesei gyülekezetek és a község képviselete egyaránt főt hajtott a kopjafánál.
Végül a váci diákok Örökké lobogjon dalra zászlós tánccal zárták a megemlékezést.
Köszönet jár a váci iskola képviselőinek, a szervezőnek, Hajtman Béla, a baracskai gyülekezet kántorának, hogy ez a megemlékezés a váci fiatalokkal megvalósulthatott! Köszönet illeti a vendégfogadó pozbai gyülekezetet is! SDG!
Ha valaki képes megküzdeni a démonaival, és új életet kezdeni, az már önmagában is csodálatra méltó. De ha ezt az új életet mások javára fordítja, és még beszélni is képes arról, mi vitte a mélybe, és mi segített neki felállni, az már tiszteletet is érdemel. Krizsan Dobiás Lívia élettörténete, amely a súlyos alkoholizmustól vezetett a református lelkészi hivatásig, sokak okulására szolgálhat.
Lívia jó családban, biztonságban nőtt fel Boldogfán. Ma is azt mondja, semmiben nem szenvedett hiányt, mégis állandó szeretetéhség gyötörte. „Nem tudnám megmondani, miért éreztem úgy, hogy a szüleim az öcsémet jobban szeretik. Ő félénk, visszahúzódó kisfiú volt, én meg egy kis vadóc, talán ezért szóltak hozzá gyengédebben. Engem is nagyon szerettek, csak nem tudták úgy kimutatni, ahogy vártam. Aki ki tudta mutatni, az édesanyám anyja volt, de ő nyolcadikos koromban meghalt. Előtte már elveszítettem az anyai nagybátyámat, ő tragikus körülmények között hunyt el, és ez a két veszteség nagyon megviselt. Innen kezdve folyamatosan azt az embert kerestem, aki úgy szeret, ahogy szeretném. Egyszerű falusi lányként kerültem Pozsonyba, a Duna utcai gimnáziumba, ott láttam először, hogyan öltöznek, hová járnak a nagyvárosi lányok, és irigykedtem rájuk. Érettségi után ismertem meg a későbbi férjem, aki pincér volt, és elhalmozott mindennel. Az akkor legmenőbb áruházban, a Dunajban félretették nekem a dolgokat, nem is kellett néznem az árakat, csak felpróbáltam, és hazavittem. Mindenem megvolt, mégsem voltam boldog, mert a férjem ivott. Nem masszívan, nem is bántott, csak épp nem volt a társam. Inkább én lettem a társa az ivásban, mert ekkor kezdődött. Eleinte csak társaságban ittam, éreztem, hogy ettől oldottabb vagyok, könnyebben be tudok illeszkedni, aztán már egyedül is. Három gyerekkel váltam el, utána született egy komoly kapcsolatból a negyedik. Ő még nem volt egyéves, amikor az édesapja meghalt autóbalesetben. Ekkor indultam el végleg a lejtőn, mert amikor ittam, semmi nem fájt.”
Az alkohol vonzása
Lívia 2002-ben ment az első elvonókúrára Lekérre, de most már azt mondja, ekkor még nem teljes meggyőződésből. Amikor a közös megbeszéléseken azt várták tőle, hogy mondja ki, ő egy alkoholista, azt gondolta: jó, ha ezt akarják, kimondom. De az önvizsgálat helyett inkább azt jegyezte meg, hogy ezer alkoholistából egy talán ihat még mértékkel a jövőben.
„Azt gondoltam, hátha én vagyok ez az egy, és ha megiszom egy pohárral, semmi gond nem lesz. Ez ment egy hétig, de aztán az egy pohárból kettő lett, a kettőből három, és a végén megvettem az üveget. Egy ideig senki nem vette észre, de aztán elkezdték mondani, hogy megint iszom. Én tagadtam, rágóztam, hagymát ettem, de már a gyerekeim sem hittek nekem. Szégyenként éltem meg, hogy lelepleztek, de az alkohol vonzása mégis erősebb volt. Voltam közben olyan leállítókúrán is, amelyen az újra inni kezdő alkoholistákat próbálják visszaterelni az absztinenciához, de mindig csak egy ideig bírtam. Párhetes, -hónapos leállásaim voltak, aztán újrakezdtem az ivászatot. 2011-re olyan katasztrofális lett a helyzet, hogy a gyerekeim azt mondták, nem akarnak velem élni.
Nem is én voltam
Ekkor elhagytam őket, és ivócimboráknál tengtem-lengtem. A gyerekeket édesanyám nevelte, majd a szívem szakadt meg értük, de az alkohol vonzása mégis erősebb volt, mint az akarat, hogy értük abbahagyjam. Alkalmi munkákból éltem és ittam, hiába voltam akkor is hívő, abban bíztam, hogy Isten megbocsátja a gyengeségemet. 2012-ben édesapám halálos ágyánál megígértem, hogy már nem fogok inni, új életet kezdek. Éreztem, hogy a paplan alatt húzza el a kezét, mert nem hitt nekem. A halála után egy ideig tartottam magam, majd megint lecsúsztam, és akkor már nem engedtek haza.
Somogyi Tibor felvételei
„Amikor ittam, semmi nem fájt…”
Egy ideig az utcán is éltem, de ma értem, hogy édesanyám miért nem fogadott vissza, mert az már nem is én voltam. Teljesen a mélyre kellett kerülnöm, hogy tudatosítsam, ha innen nem állok fel, akkor végem. Akkor már sem az alkohollal, sem nélküle nem tudtam létezni, folyton hányingerem volt, remegtem, nem tudtam enni. Hazamentem, hogy segítséget kérjek, arra számítottam, hogy csak édesanyám lesz otthon. De mindenki otthon volt, a kisebbik lányomnak akkor már két gyereke is volt. Az unokáimat nem is ismertem, mert ha találkoztunk a városban, a lányom átment velük az utca másik oldalára, és felém se néztek. Nehezen, sok könyörgésre engedtek be, amikor látták, mennyire rosszul vagyok. Hívtak gyorsmentőt, két hétig voltam kórházban élet és halál között, mert a májam és szívem kezdte felmondani a szolgálatot. Miután rendbe tettek, bejött utánam a nagylányom, aki akkor volt harmincegy éves, és azt mondta, utoljára segít. Amikor elment, leültem az ágyra, és Isten segítségét kértem. Ahogy a Szentírásban van: kiáltott a nyomorult, és az Úr meghallgatta. A lányom nem akarta, hogy Lekérre menjek, attól tartott, ott már mindenki ismer, megkedveltek, engedékenyek lesznek velem. Végül mégis Lekért sikerült elintézni, a lányom úgy ültetett fel a vonatra, hogy Léván szálljak át, és ő már nem fogja látni, betérek-e a büfébe egy italra, de Isten látni fog. Nem tértem be.”
Visszaút a gyerekekhez
Az első lökést a gyógyuláshoz az adta Líviának, hogy tudatosította, nemcsak neki fáj a sok elvesztegetett év, a gyermekei hiánya, hanem ő is sok fájdalmat okozott. Szerette volna kiérdemelni a gyermekei bizalmát, és várta a napot, amikor újra keresik.
„Azt mondták, ne hívjam őket, majd amikor azt látják, komolyan gondolom, hogy felhagyok az ivászattal, ők fognak hívni. Ez hatalmas motivációt jelentett számomra. Azt is megértettem, hogy az alkoholizmus halálos és progresszív betegség, amely lassan felőrli a testet és az elmét is. A másik komoly fordulópont az volt, amikor a pszichológus elküldött az anonim alkoholisták közé azzal az utasítással, hogy csak hallgassam őket. Volt ott egy férfi, aki azt mondta, hogy huszonkét éve nem iszik, de nem azért, mert mások mondják neki, hogy ne igyon, hanem mert ő nem akar. Nagyon mellbe vágott, hogy az egész csak rajtam múlik. Ekkor ébredtem rá arra is, hogy Isten számomra nem csak megmentő, segítő és kapaszkodó, ennél sokkal több. Utána kaptam azt az igét, hogy: „Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Ezért parancsolom ma neked, hogy szeresd az Istened, az Urad, járj az ő útján, tartsd meg parancsolatait, rendelkezéseit, döntéseit, és akkor élni fogsz.” Megértettem, hogy ez a kegyelem, és ha eljátszom, nincs több esélyem. A mellettem lévő szobában magyar hölgy lakott, valamit kérdezni akartam tőle, benyitottam hozzá, épp nem volt ott, de az asztalán megláttam a Bibliát. A társalgóban találtam rá egy férfi és egy hölgy társaságában. Kiderült, hogy a férfi a rokona, Tóth Árpád oroszkai lelkész. Hét évig ő volt a lelki gondozóm, rengeteget kaptam tőle. Ő hitette el velem, hogy Istennek gondja van rám, és lassan bizakodni kezdtem. Beadtam a kérvényt, hogy a kórházból a félutas házba, egyfajta átmeneti otthonba költözhessek, és sikerült. Nyolc hónapig voltam ott, karácsonyra már hazahívtak a gyerekeim. Nagyon kimért volt mindenki, folyamatosan figyeltek, de megértettem, hogy ezt érdemlem, nincs miért higgyenek nekem. Hálás voltam, hogy egyáltalán szóba állnak velem. Később lépésről lépésre sikerült a gyerekeim szeretetét visszanyernem. 2013-ban a kisebbik lányom felajánlotta, hogy költözzek haza, lakjak velük. Lett munkám is, betegeket ápoltam, majd kerestem albérletet, és a kisebbik fiam, aki addig a nagylányommal élt, hozzám költözött. Azóta is együtt vagyunk.
Somogyi Tibor felvételei
Teljesen a mélyre kellett kerülnöm, hogy tudatosítsam, ha innen nem állok fel, akkor végem
A magamét már megittam
Lívia időnként ma is jár az anonim alkoholisták közé. Bátorítják, erősítik egymást, megosztják a tapasztalataikat. Mert a családba és az életbe visszajönni nagyon nehéz.
„Az embernek meg kell tanulnia, hogy a nagy megtérés és életmódváltás nem jogosítja fel őt arra, hogy mindenkit kioktasson. Bennem is ott volt a késztetés, hogy megmutassam, mennyire jó anya vagyok most már, de egy belső hang azt súgta, hogy fogjam vissza magam, mert mostanáig nem voltam ott a gyerekeim életében. A visszatéréshez nagyon sok alázat is kell, de főleg annak a felismerése, hogy sok mindent elmulasztottunk, ami pótolhatatlan. Nem láttuk a gyerekeinket felnőni, nem vettünk részt a nevelésükben, ne akarjunk okoskodni, csak örüljünk, hogy elfogadnak, és hisznek nekünk. Nálam ez akkor következett be, amikor magamban is elkezdtem hinni. Be tudtam menni úgy egy bevásárlóközpontba, hogy nem kellett kerülnöm az alkoholos polcokat. Sokáig úgy utaztam a buszon, hogy pásztáztam az embereket, nehogy egy alkoholista üljön mögém, mert felfordult a gyomrom. Most ott tartok, hogy a fiam nyugodtan hozhat haza alkoholt, nem esem kísértésbe, mert az nem az enyém, semmi közöm hozzá. Ha társas összejöveteleken kínálnak, azt mondom, hogy én a magamét már megittam. Pont akkor, amikor a gyerekeimnek a legnagyobb szükségük lett volna rám. A nagylányom balett-táncos volt, ma már nyugdíjas, óvópedagógiát tanul, a kisebbik lány antropológiát végzett, de fest, a nagyobbik fiam musicalszínész a pozsonyi Új Színpadon, és éneket tanít, a kisebbik hegesztő. Mindegyikkel leültem beszélgetni, elmondtam, hogy semmit nem ígérek, de nagyon fogok igyekezni. Idő kellett ahhoz, hogy újra felépítsem, amit az ivászattal leromboltam. Fiatalkoromban eltökélt szándékom volt, hogy nem leszek olyan kapitányos anya, mit az én édesanyám volt. Nem lettem, csak odaadtam a gyerekeimet neki, és hálás vagyok, hogy felnevelte őket. De máig fáj, hogy nem láttam őket felnőni.”
Mélységből a magasságba
Az alkohol rabságából pont tíz éve szabadult Lívia ma a Selye János Egyetem Református Teológia Karán tanul. A néhai Tóth Árpád biztatására járt be a lekéri kórházba szolgálni, ekkor érezte meg, hogy a tapasztalatai alapján képes vigaszt, támogatást, segítséget nyújtani.
„Tóth Árpád azt mondta nekem, hiteles ember vagyok, mert megéltem, amiről beszélek, és ez elgondolkodtatott. 2017-ben jelentkeztem az egyetemre, de amikor ötvennégy évesen azzal szembesültem, hogy latint, görögöt, hébert kellene tanulnom, megijedtem, és inkább a misszió-diakónia mellett döntöttem. Ezt elvégeztem, de utána mégis nekigyürkőztem a teológiának. Ekkor halt meg egy tragikus balesetben a mentorom, Tóth Árpád, akihez addig kötöttem a szolgálatomat, és abban bíztam, hogy ő majd vezet, tanít. Közben felépült Oroszkán a missziós ház, és én tudtam, hogy nem roppanhatok össze, mert a családjának és az elárvult gyülekezetnek szüksége van rám. Felkerestem a zselízi esperest, hogy szeretnék ide jönni, szolgálni, segíteni. Megengedte, így most igét hirdetek Oroszkán, Kisölveden és Garamvezekényen, bibliaórát tartok, bejárok a kórházba, az idősek otthonába, és Csatán hittant tanítok. Örülök, hogy megtaláltam a helyem, és próbálok úgy élni, hogy példa lehessek. Időnként nagy a kísértés, hogy otthon is papoljak, ilyenkor a gyerekeim helyre tesznek, és ez nagyon jó, mert eszembe juttatja, hogy esendő vagyok. Ennek a felismerésnek köszönhetően tudok ma börtönszolgálatot is végezni. Az embernek meg kell tapasztalnia a mélységeket ahhoz, hogy másoknak segíthessen felkapaszkodni. A Nagyszombat melletti Gerencsérbe járok, az alkohol- és drogfüggők közé, ezzel lett teljes az életem. Ma már azt gondolom, ilyen rögös úton kellett eljutnom odáig, hogy értsem azokat, akik segítségre szorulnak. Amikor nem találják a szavakat, mindig elmondom nekik, hogy nem kell félni, mindenkinek van diagnózisa, nekem is, és tapasztalom, hogyan nyílnak meg a lelkek. Ez mind ajándék nekem, és bár megküzdöttem érte, Istené a dicsőség.
2024. február 14-én, hamvazószerdán tartotta meg a Barsi Református Egyházmegye a Házasság heti evangelizációját a garammikolai templomban.
Az alkalmat a barsi egyházmegye esperese, Révész Tibor kezdte meg apostoli köszöntéssel, majd külön köszöntötte a bizonyságtevőket és a megjelenteket. Ezt követően a vezérfonal szerint felolvasta az aznapra eső újszövetségi igeszakaszt a jó pásztorról (Jn 10,11-15).
„Igéddel áldj meg bennünket Urunk” kezdetű éneket énekelték az egybegyűltek, mely ének az élő Ige évének, vagyis 2024-nek az ún. vezéréneke. Az énektanulást Révész Csilla sárói lelkész vezette.
Az alkalmon Vámos Béla felsőpatonyi lelkipásztor és hitvese, Vámos Anita tett bizonyságot.
Elsősorban a családról szólt. Megvallotta, hogy Isten miként hozta helyre házasságukat. Hangsúlyozta, a házasság a családba illeszkedik bele, és a gyermekek akkor érzik magukat védettnek, ha egy kiegyensúlyozott apát és egy kiegyensúlyozott anyát látnak maguk mellett.
Elmondta, olyan mentalitásbeli tulajdonságok lettek jellemzőek férfiakra, amik korábban csak nőkre volt jellemző, és fordítva. A rendeltetés szerint a nő a tűzhely melegét határozza meg, a férfi a kereteket jelöli ki, a szabályokat hozza, védi a családot.
Rámutatva a házastársi kapcsolatra a Biblia fényében, kiemelte a feleség és a férj egymáshoz való viszonyát a páli levélből (Ef 5,22-25).
Klaus Müller volt misszionáriust idézte egy szélsőséges példával. „Tegyük fel, hogy négyen evezünk egy csónakban, én, a feleségem és a két gyermekem, és süllyed a csónak, és csak én tudok úszni. Kit fogok menteni? A feleségemet fogom menteni.” Rávilágított arra, hogy a gyermekeinknek nem ígérünk fogadalmat, hogy sem egészségben, sem betegségben, sem boldog, sem boldogtalan állapotában el nem hagyjuk, és egész életünkben hűséges segítőtársuk leszünk. Ezt csak házastársunknak fogadjuk! „Ez kötelez bennünket arra, hogy feleségünknek tegyük le életünket!”
Fontos, hogy a gyermek lássa az otthoni példán, hogy az édesanya, a feleség egy kincs a család számára. Ha ezt látni fogja, érezni fogja a biztonságot!
Saját bizonyságtételként elmondta, milyen volt az első találkozás a feleségével, miként indult a házasútjuk, s miként volt jelen a házasságukban férjként akkor és most… Volt, hogy megkeseredve, de mindvégig Istenbe vetett hittel. Imádkozva mindenkiért, viszont önmagáért nem… Megtalálta őt a kérdés, ha most következne be az elragadtatás, te itt maradnál vagy felvitetnél! Elmondta, becsülni és tisztelni kell a feleséget, aki Isten gyermeke!
Hangsúlyozta a szülők szerepét is, miszerint szülőnek nem szabad belebeszélni a gyermeke házasságába, „csak” szeretniük szabad és kell! Nem szabad rátelepedni a gyermekre, a lelki köldökzsinórt el kell vágni, és engedni, hogy önállósuljon a felnőtt gyermeke.
Megvallotta, az ő házasságukban Isten együtt változtatta meg őket és együtt formálta őket! Hálát ad Istennek, hogy munkálkodott, s megvallotta, legyen ezért is Övé a dicsőség!
Bizonyságtételét a köv. elgondolkodtató pszichológiai kimutatással zárta, mely szerint a házaspárok átlagban 8 és fél percet beszélgetnek egymással naponta úgy, hogy egymásra koncentrálnak.
Ezt követően neje, Vámos Anita mondta el, miként élte meg feleségként a megpróbáltató időszakot s miként vezette őt Isten s mutatott utat neki Igéjén keresztül. Volt, hogy megkeseredett… Érezte, szükséges, hogy szeretet, békesség és öröm legyen benne, függetlenül attól, hogy hogyan viszonyulnak hozzá! Arra jutott, hogy értelmetlen viták helyett jobb csendben lenni. Jó csendben várni az Úrra…
Válaszként az elhangzottakra énekszóval volt dicsőítve az Úr, Nálad van csak békesség c. énekkel.
A boldog feltámadás reménye alatt emlékezünk meg Nagykálna őrálló gondnokáról.
JAKAB, SZÜLETETT BÚRA VIOLA 1927. MÁJUS 12. – 2023. OKTÓBER 20. Közösségünk, 2023. október 26-án vett búcsút Jakab, született Búra Violától, a mi Violka néninktől, aki a nagykálnai református gyülekezetnek több évtizedig gondnoka volt. Rendhagyó módon, a helyi református templomban búcsúztunk tőle, azon a helyen, amelyet ő egész életében szívből szeretett, amelyért fáradozott, ha kellett a testével védett, amikor munkagépek jöttek, hogy lerombolják az évtizedek óta romokban álló templomot. Imádságai meghallgattattak, mert a II. világháborúban, 1944. december 23-án tűzérségi lövedék által súlyosan megrongálódott templom feltámadhatott, 2014. november 30-án lett újraszentelve. Feltámadásának, sokunk mellett, bizonyára ő örült a legjobban. Violka néni szolgálata, munkássága, lelkülete, hűséges viszonyulása Istene és gyülekezete, magyar népe iránt, példaértékű, csodálatos! Bástya volt ő és őrálló, sáfár, végvári vitéz, a leghűségesebb várvédők szívével! Amikor visszaadta lelkét Teremtő Istenének, mindnyájan árvábbak lettünk. Családja, gyülekezete, lelkészei is. Családtagként tekintettünk rá, együtt dobbant a szívünk. A meghalással, veszteséggel, gyásszal szembesülve, megjelenik keresztyén életünk kettőssége: Ott van a töretlen reménység, készülés a boldog viszontlátásra, a hazaérkezők örömében való részesedésre. De ott van hiányának a fájdalma, a „nem itt létének” a szomorúsága és az ittmaradottaknak vigasztalásra szoruló lelkiállapota, mellyel az eltávozó után néznek és emlékeznek. Hálás vagyok Istennek, hogy Violka néni személyében, szolgálatában, szívének az egyházhoz és annak Urához való viszonyulásában megismerhettem a SZOLGATÁRSAT! 24 közös év adatott meg nekünk egymás közelségében, közösségében, csodálatos évek, örömteli és küzdelmes pillanatok egyaránt, de mindvégig egymás mellett, egymást segítve, támogatva. Ravatalánál Pál apostolnak a Timóteushoz írt II. levele 4. részének 6-8 versei hangzottak el: „…elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” A felolvasott bibliai ige sorai Violka néni egész életére igazak voltak. Kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek és köszönöm, hogy Violka nénit adta nekünk! Erősített általa, hogy lehet ilyen hűséges, győzedelmes, példaértékű életet élni a Jézus Krisztusban.
Legutóbbi hozzászólások