BARSI REFORMÁTUS EGYHÁZMEGYE

SZLOVÁKIAI REFORMÁTUS KERESZTYÉN EGYHÁZ

Újra tarthatóak a templomi istentiszteletek

Isten kegyelméből – 2021. április 19-től már tarthatóak templomi istentiszteletek. Ennek feltételei a következők:- 15 m2/fő beltérben;- érvényes negatív vírusteszt vagy a két adagos beoltottságról szóló igazolás vagy a víruson való átesésről szóló három hónapon belüli orvosi igazolás;- az előbbi igazolások bármelyike alóli mentességet élveznek a 65 évenfelüliek;- FFP2-es arcmaszk viselése;- belépéskor kézfertőtlenítés. Az igazolások valamelyikének megléte becsületbeli tényként kezelendő,ugyanakkor minden, az istentiszteleten való résztvevőnél szükséges, hogynáluk legyen az igazolás; hogy ha hatósági ellenőrzés jelenne meg, akkoraz bármikor bemutatható legyen. Mindennek ismeretében az egyházközség elnökségének a felelőssége, hogyaz istentiszteleten való részvétel a fentebbi feltételek teljesülésévelvalósuljon meg.

Virágvasárnap

Virágvasárnap ünnepli az egyház Jézusnak szamáron való diadalmas jeruzsálemi bevonulását: sokan a nép közül ruhájukat terítették az útra, mások ágakat törtek a fákról, s eléje szórták. Az előtte járó és utána tóduló sokaság így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! (Mt 21, 8). Ennek nyomán került az ünnep szertartásai közé a pálmás, Európa északi tájain pedig a barkás körmenet.

A körmenet tehát jeruzsálemi eredetű, ahol a legutóbbi időkig minden esztendőben megismétlődött a jeruzsálemi püspök személyében az Úr jelképes bevonulása a szent városba. A körmenet népe a falakon kívül gyülekezett. Itt történt a pálmaszentelés. A kapukat bezárták a menet előtt, csak később nyitották meg. A püspök szamárháton vonult be, a kanonokok és hívek pedig ruhájukat terítették eléje.


Virag vasarnapi processiora
(részlet) Szenvedésednek helyére,
Pompával mégy mint a’ mézre.

A’ mikor Szamárra ültél,
Testünknek zablát vetettél.

Köntöst terítnek elödbe,
Hogy készüllyünk szent Nevedbe.

Pálma ágakkal becsülnek,
Példát elönkben emelnek.

Agakat tartván kezünkben,
Kereszt-fát tartunk elménkben.






Csoóri Sándor: Virágvasárnap
(részlet) Valahol most egy tulipán-szájú,
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.
Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk – –
Jártak itt ólom-zord hadak,
lánctalpukat a sár fedi,
sisakjukon, mint sastojáson,
tapos a kis csacsi –
Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék
homályában bort nyakalunk
s kőből-kihasított fejű
rokonokkal dúdolgatunk




Pilinszky János: Virágvasárnap

(részlet)

Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.

Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.

Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.

Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.

„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”


Jékely Zoltán: Virágvasárnap
(részlet) Azt mondják, máma van Virágvasárnap.
Nézzük meg, az emberek mit csinálnak?
S mivel ilyenkor ez a rendje,
menjünk mindjárt a cinterembe.

Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep,
amíg ez tart, nincsen vakáció.
Vigasztaljon a cinterem bennünket,
ahol sírdombon áll a dáridó.

Ó, micsoda víg tarkaság!
Mint egy rét, melyen százféle virág.
Ki látott ily nyüzsgést a temetőben?
Több az élő, mint a holt a földben!





Dömötör Tekla: A népszokások költészete

(részlet)

A magyar rítusénekek motívumkincse

A zöld ág különböző tavaszi szokásokban (villőzés, virágvasárnapi zöldág-hordás, májusfa állítás, pünkösdölés) és a kapcsolódó énekekben fordul elő. A játékdalokban is állandó formula.

„Virágvasárnap, litánia után jártak villőzni a lányok. Egyikük színes pántlikákkal ékesített fűzfaágat visz. Házról-házra mennek. Estefelé készítenek egy szalmabábot, felöltöztetik rossz kabátba, régi kalap is akad rá. Ez a ,kicevice’ (kice: zsupszalma). Néhányan felkapják, megkerülik a falut, kert megől is, utcán is. Azután kiviszik a határba. A többi lány velük, közben folyton énekelnek. Kint elégetik a bábot, imádkoznak egy Miatyánkot és Üdvözlégyet.

Ez ki háza? Jámbor Gál János háza.
Kireleiszom.
Vár’ meg kereszt, vár’ meg mind ruzsás pallagon.
Kireleiszom.
Hagy fonjam be sárhajam, hagy vegyem rám gyócsingem.
Kireleiszom.
Kicevice villő,
gyüjjön rád a himlő.
Behoztuk a zöld ágat,
Kivisszük a kicevicét.
Kicevice villő,
gyüjjön rád a himlő.
Határainkat a jégeső el ne verje!
Kicevice villő,
gyüjjön rád a himlő!”






[Kice-vice, víllő…]

18 Kice-vice, víllő,
Gyűjjön rád a himlő!
Behoztuk a zöld ágat,
Kivisszük a kice-vicét.
Kice-vice, víllő,
Gyűjjön rád a himlő!
Határinkat a jégeső
El ne verje!
Kice-vice, villő,
Gyűjjön rád a himlő!




[Ez ki háza, ki háza?…]
(részlet) 19 Ez ki háza, ki háza?
Várj meg, víllő, várj meg!
Jámbor Gál János háza,
– Víllő, víllő! –
A rúzsás pallagon.
– Víllő, víllő!
Majd elvisszük kice-vicét;
Víllő, víllő!

Majd behozzuk a ződ ágat,
Víllő!
Gyerekeknek hajlós pácát,
Víllő!
A lánykáknak marok vesszőt.
Víllő!
Legényeknek fényes fegyvert.
Víllő!
A lányoknak gyöngykoszorút.
Víllő!
Menyecskéknek végig-fátyót.
Víllő!




[Haj ki, kisze, kiszéce…]
(részlet) 20 magyar népdal Haj ki, kisze, kiszéce,
Gyüjj be, sódar, gömbőke!
Vígan várjuk Szent Györgyöt.
Énekszóval pünkösdöt.

Kelenyei lányok:
Piros tulipányok;
Födémesi lányok:
Fekete cigányok.

Kovács Mári ládája
Üresen van bezárva,
Mert ha üres nem volna,
A kiszére adott volna.




Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium

(részlet)

Kicevice, villő!

Virágvasárnap a palóc leányok egy szalmabábut menyecskeruhába öltöztettek, és énekelve végigvitték a falun, aztán levetkőztették, majd vízbe dobták vagy elégették. A szokás századunk első évtizedeiben még élt. A szalmabábut kisze, kiszi, kicevice, villő, banya stb. névvel illették, a szokást kiszehajtásnak mondták. A kisze szláv eredetű szó, a jellegzetes böjti ételnek, a savanyúlevesnek, a korpaciberének a neve. A kiszebábu magát a böjtöt szimbolizálta, „kihajtása” pedig a böjt örömteli kiűzését, ami együtt jár a visszatérő húsos napok köszöntésével:

„Haj kisze, kiszéce,
gyöjj be sódar, gömböce!”

A kiszehajtás a farsangtemetés tükörképe, korai húsvét esetén téltemetés is, hiszen virágvasárnap lehető legkorábbi időpontja, március idusa, még a csillagászati tél idejére esik. A szokás északi szláv és német párhuzama a „halálkihordás”. A halál jelképi szinten, az éves körben mindig a télhez kapcsolódott.

A kiszebábu másik neve, a banya ugyancsak a telet asszociálja. Banya, vagyis öregasszony volt a földistennő téli alakja, aki tavasszal újította meg önmagát, nyerte vissza ifjúságát és szüzességét. Az antik mitológiában az istennők az élet forrásában vett fürdővel újultak meg, meséinkben a hős segítőtársa adja vissza a tündérhősnő télen elvesztett szépségét.


Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium

(részlet)

A pálma

A pálma – a datolyapálmáról van szó – a mediterráneum keleti felének időtlen idők óta egyik legfőbb táplálója. Ezért, mint a fák királynőjét mélységes hódolat övezte. Egyiptomban, Babilonban, Arábiában, Főníciában a termékenység, az anyaság és a születés fájaként tisztelték. Főnícia neve a pálmáéval (phoenix) egy tőről is fakad, csakúgy, mint a főnixmadáré, amely a pálmafa elhamvadó tüzében születik újjá. A babiloni teremtésmítoszban az „élet fája” pálmafa, maga az életadó anyaistennő. Dávid királyi házának is „Pálma”, héber nevén Támár volt az ősanyja, akiben valószínűleg kánaáni termékenység-istennő, Asztarté rejtezett, akárcsak a régi Izrael egyetlen női bírájának, Debóra prófétanőnek az alakjában, aki pálma alatt ülve közölte jósigéit.

A rege szerint pálma tövén született Apollón napisten – a fa az attribútuma is volt –, ami úgy értendő, hogy szülőanyját (görög Létó, latin Latona) földi téren a pálmával azonosították (gör. elaté = „pálmahajtás”). Az arabok Mohamed színre lépte előtt szintén istennőként imádták a datolyapálmát, évenként megtartott ünnepén női ruhába öltöztették. A keresztény hit elterjedésével ez a képzet tovább élt. A pálma – a mi karácsonyfánk délszaki párjaként – Jézus születésének, az évkezdetnek a fája lett, és a téli napfordulókor a Nappal együtt álló Tejút képmása. (Naptári, csillagászati vonatkozású volt már az az ókori „életpálma” ábrázolástípus is a Közel-Keleten, amelynek termővirágzatait isteni férfiak, szárnyas géniuszok porozzák be.) Figyelemre méltó, ahogyan a betlehemi születést ábrázolták a Jézust prófétaként tisztelő igazhitű arab miniátorok. A helyszín kiszáradt pálmaliget, Mária egy fába kapaszkodva hozza világra gyermekét, és a csodás születés eredményeképpen a pálmák újra kivirulnak.


Szabó Magda: Ókút

(részlet)

De a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék. Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri. A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe… Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.


Dömötör Tekla: Magyar népszokások

(részlet)

Tavaszi népszokások

Hazánkban virágvasárnapi szokás volt a kiszehajtás, míg nyugati szomszédaink más vasárnapokon, böjtidőben, leginkább feketevasárnap gyakorolták a szokást. Néhány palóc faluban még az 1950-es években élt a szokás. A kiszehajtás lényege, hogy egy női ruhába öltöztetett szalmabábút körülhordtak, majd elpusztították, vízbe dobták, vagy elégették. Szomszédaink ezt a bábut egyaránt tekinthették a halál vagy a tél megszemélyesítésének. Hazánkban szintén mágikus rítusnak tartották a kiszehajtást, a hozzá fűződő ének azonban inkább tréfás jellegű, s arra utal, hogy vége a böjtnek, kiviszik a böjti ételeket, és behozzák újra a zsíros ételeket, a sonkát:

Haj, ki kisze, haj!
Jöjj be, sódar, jöjj!

Kodály Zoltán és Manga János egy sor szép rítuséneket jegyzett fel a szokással kapcsolatban. A Nyitra-vidéki magyar falvakban a kisze hajtása után következett a villőzés. A leányok feldíszített fűzfaágakkal jártak házról házra, itt tehát a szokás közvetetten a tél kivitelére, tavasz behozatalára is utalt.


Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás

A zöldág-hordás

A Szkhárosi által említett virágvasárnapi szentelt barka is ismeretes még: főként termékenység-varázslásnál, bajelhárításnál használják.

A zöldág szentelés szokása virágvasárnapon igen fontos szerepet játszott az egyházi szertartásban; mint a XV. századi pozsonyi Missalékból is kitűnik, körmenettel, a nép és az énekesek dramatikus mozdulatokkal illusztrált részvételével zajlott 1e. Telegdi Miklós is mint a virágvasárnapi ceremónia lényeges alkotórészét említi prédikációjában: „és végezetre bémegyünk a szentegyházba, zöld ágakat kezeinkbe viselvén.”

Hazánkban a tavaszi zöldággal kapcsolatosan különböző féldramatikus és köszöntő szokások alakultak ki, s nem világos, hogy ezek mennyiben függnek össze az egyházi ceremóniával, s mennyiben játszott szerepet kialakulásukban a szlovákok (s a délszlávok) tavaszi zöldághordozó szokása, mely a tavasz behozatalát jelképezi.


Mikes Kelemen: Törökországi levelek

(részlet)

112. levél, Rodostó, 8. aprilis 1735.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak.

Diakóniai szolgálat a szórványvidéken

Barsi Református Egyházmegye – Felvidék

Nehéz diakóniai beszámolót, összegzést írni egy olyan helyzetben, amely egy esztendeje meghatározza minden percünket, bezár lakásainkba, s távol tart egymástól. Szinte minden nap szembesülünk azzal a problémával, hogy oly nagy szükség lenne a munkánkra és főképpen egymásra – s most mégsem lehet, mégsem mehetünk, ha pedig igen, teljesen más formában kell megéljük ezt a szolgálatot, mint ahogyan az elmúlt esztendőkben megszokhattuk. Istennek hála, a járványt megelőzően egyházmegyénkben élénk diakóniai szolgálat folyt – lesz tehát mihez visszatérni a vész elmúltával! Igyekszem a teljesség igénye nélkül felvillantani néhány olyan szolgálati területet, melyben sokan szolgáltunk Isten előtt – s melyeket folytatni is szeretnénk, ahogy lehet!A lévai kórházban rendszeres lelkigondozás zajlott, ugyanígy a lekéri pszichiátrián és a megye egyéb egészségügyi intézményeiben is. A kórházakon túl egyházmegyénk diakóniai elhivatottságú lelkészei ott voltak szinte minden állami és magán-öregotthonban, főképpen heti rendszerességgel, illetve igény szerint, és szükség szerint akár két nyelven is szolgálva erősítették az idős Testvéreket. Kiemelt munka folyt a sárói, a nagysallói, a zselízi, a lévai, az oroszkai otthonokban. Idős testvéreinket gyülekezeteinkben is igyekeztünk felkarolni, szép példa erre a nagyölvedi nappali foglalkoztató, vagy a zselízi gyülekezet karácsony előtti gondoskodása. Középkorúak között végzett szolgálatban kiemelkedett a lekéri pszichiátrián végzett szolgálat, illetve a nagypusztai börtönmisszió, valamint a csatai cigánymisszió. Középkorú gyülekezeti tagjaink nagy számban vettek részt minden esztendőben a Szeretethíd alkalmaiban is. A zselízi Mamikör példamutató gondoskodással hajol le évek óta a gyülekezet szegényeihez és elesettjeihez. Nagysallói asszonytestvéreink a lepramissziót támogatják, kötszerrel is. Ipolysági testvéreink is rendszeresen részt vesznek a szegények támogatásában (pl. szemüvegmisszió, Kárpátalja). Ipolyságon az iratmisszió is megjelenik a diakóniai szolgálatban. Rendszeresen részt vettünk különböző gyűjtésekben is: a Nyilas Misi programban, a Sólyom gyermekei Társulás élelmiszer és játékgyűjtésében, a kárpátaljai szegény és/vagy leprás testvérek támogatásában. Ezek a programok nagyrészt Zselíz központtal valósultak meg, mely gyülekezet szívügyének tekinti a diakónia szolgálatát.Egyházmegyénk gyermekei is sokszor részt vállaltak a segítségben, az adakozásban. Sokan közülük elől járnak a játékgyűjtésben, a Szeretethídban. A cigánygyermekek tanításában, hitre vezetésében és táboroztatásában Csata, Oroszka és Nagyölved jár elől. Sáróban és Bajkán is rendszeresen szerveznek számukra programokat. A börtönviseltek gyermekeit a nagyölvedi lelkipásztor karolja fel, rendszeresen támogatva, táboroztatva is őket. Érdemes még megemlíteni tartósan beteg testvéreink között végzett szolgálatot, melyben csaknem az összeg gyülekezet részt vesz a maga módján.És akkor térjünk most rá a 2020. esztendőre! Akik rendszeres munkát végzünk a diakónia terén, mind szembesültünk azzal, hogy február közepén egyik napról a másikra kezdett leállni egy időre sok szolgálatunk, mivel az egészségügyi intézmények bezártak előttünk. Kórházba, öregotthonokba közel egy éve nem járhatunk, telefonon tudjuk csupán tartani a kapcsolatot ott levő kedves testvéreinkkel: Sok idős testvérünket ragadott már el a járvány, mind gyülekezeti, mind intézményi szinten. Jelenleg a pszichiátrián végzett szolgálat sem működik, mivel a terület lelkészétől is búcsút kellett vennünk. Elhunyt lelkésztestvérünk családjának gyűjtést indított Egyházunk, melyben egyházmegyénk közösségei is részt vállaltak. A börtönmisszió az adott körülményekhez alkalmazkodik, a cigánymisszió Csatán rendszeres. A zselízi református bölcsőde rendszeres egészségügyi támogatásban részesül egy jószívű adakozó testvér által (egészségügyi segítség, tesztelés, maszkok, arcpajzsok formájában). Az elmúlt évben a Szeretethidat is igyekeztünk megvalósítani, időpontváltozással. Számos gyülekezet képviseltette ebben magát, hála Istennek! Az idős testvérek felé sokan szolgálnak hetente igei kiadvánnyal (ebben kiemelkedik Nagykálna, Vámosladány és Pozba). Zselízen egy asszonytestvér maszkokat készített számukra, valamint a Magyarok Kenyere akción keresztül lisztet osztottunk szét Zselíz és Sáró körzetében. Szintén a Magyarok Kenyerén keresztül a nagysallói gyülekezet támogatta a helyi és a komáromi idősek otthonát, Zselíz pedig a sárói öregotthont, az érsekkétyi Suliovit, és a csatai cigánymissziót. A zselízi is a garammikolai gyülekezet a Katolikus Charitas gyűjtésében is részt vesz. Az elmúlt esztendőben több gyülekezet kapcsolódott a komáromi karácsonyi gyűjtéshez, valamint szinten több egyházközség ajándékozta meg helyben a rászoruló testvéreket. A válsághelyzetben leginkább élelmiszeradománnyal segítettünk. Táboraink nagy részben elmaradtak, azonban a cigánymissziós és börtönmissziós táborokat sikerült megtartani. Ma már 2021-et írunk, és a járvány még nem szűnik, ez bizonyára hatással lesz idei munkánkra is. Mégis hálát adunk Istennek, hogy bármilyenek a körülmények, ahogy lehet, szolgálhatunk, akár új területeken is. Hiszünk abban, hogy aki elkezdte bennünk és általunk a jó munkát, el is végzi azt a Krisztus Jézus napjára. Legyen Övé a dicsőség!

Révész Csilla lelkipásztor

Adakozásra való felhívás

Kedves Testvéreink! Idén már második hónapja tartanak zárva templomaink. Az igehallgatás és találkozás örömén túl egyházközségeinknek nélkülöznie kell a perselypénzekből befolyó adományokat is, melyek főképp fenntartási költségeinket fedezik. Az elmúlt esztendő és a mögöttünk levő másfél hónap miatt több gyülekezetünk nehéz anyagi helyzetbe jutott. Kérjük, támogassák helyi egyházközségüket, mely ezekben a nehéz időkben sem feledkezik el egy tagjáról sem. Tudjuk a Szentírásból: „Jól fog élni a bőkezű ember, és fel fog frissülni, aki másokat felüdít.” (Péld 11:25) Köszönjük, hogy támogatja közösségeink fennmaradását!
Áldáskívánással: Révész Tibor esperes-lelkipásztor