Virágvasárnap ünnepli az egyház Jézusnak szamáron való diadalmas jeruzsálemi bevonulását: sokan a nép közül ruhájukat terítették az útra, mások ágakat törtek a fákról, s eléje szórták. Az előtte járó és utána tóduló sokaság így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! (Mt 21, 8). Ennek nyomán került az ünnep szertartásai közé a pálmás, Európa északi tájain pedig a barkás körmenet.
A körmenet tehát jeruzsálemi eredetű, ahol a legutóbbi időkig minden esztendőben megismétlődött a jeruzsálemi püspök személyében az Úr jelképes bevonulása a szent városba. A körmenet népe a falakon kívül gyülekezett. Itt történt a pálmaszentelés. A kapukat bezárták a menet előtt, csak később nyitották meg. A püspök szamárháton vonult be, a kanonokok és hívek pedig ruhájukat terítették eléje.
Virag vasarnapi processiora (részlet) Szenvedésednek helyére, Pompával mégy mint a’ mézre. A’ mikor Szamárra ültél, Testünknek zablát vetettél. Köntöst terítnek elödbe, Hogy készüllyünk szent Nevedbe. Pálma ágakkal becsülnek, Példát elönkben emelnek. Agakat tartván kezünkben, Kereszt-fát tartunk elménkben. | Csoóri Sándor: Virágvasárnap (részlet) Valahol most egy tulipán-szájú, kicsi szamárka ordibál, hátára odaképzelem magam s vagyok Jézus király. Förgeteg-fehér szilvafák közt máris a borhegyre megyünk, hozsannázó bokrok fölött apostol-felhő jön velünk – – Jártak itt ólom-zord hadak, lánctalpukat a sár fedi, sisakjukon, mint sastojáson, tapos a kis csacsi – Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék homályában bort nyakalunk s kőből-kihasított fejű rokonokkal dúdolgatunk |
(részlet)
Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.
Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.
Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.
Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.
„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
Jékely Zoltán: Virágvasárnap (részlet) Azt mondják, máma van Virágvasárnap. Nézzük meg, az emberek mit csinálnak? S mivel ilyenkor ez a rendje, menjünk mindjárt a cinterembe. Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep, amíg ez tart, nincsen vakáció. Vigasztaljon a cinterem bennünket, ahol sírdombon áll a dáridó. Ó, micsoda víg tarkaság! Mint egy rét, melyen százféle virág. Ki látott ily nyüzsgést a temetőben? Több az élő, mint a holt a földben! |
(részlet)
A magyar rítusénekek motívumkincse
A zöld ág különböző tavaszi szokásokban (villőzés, virágvasárnapi zöldág-hordás, májusfa állítás, pünkösdölés) és a kapcsolódó énekekben fordul elő. A játékdalokban is állandó formula.
„Virágvasárnap, litánia után jártak villőzni a lányok. Egyikük színes pántlikákkal ékesített fűzfaágat visz. Házról-házra mennek. Estefelé készítenek egy szalmabábot, felöltöztetik rossz kabátba, régi kalap is akad rá. Ez a ,kicevice’ (kice: zsupszalma). Néhányan felkapják, megkerülik a falut, kert megől is, utcán is. Azután kiviszik a határba. A többi lány velük, közben folyton énekelnek. Kint elégetik a bábot, imádkoznak egy Miatyánkot és Üdvözlégyet.
| Ez ki háza? Jámbor Gál János háza. Kireleiszom. Vár’ meg kereszt, vár’ meg mind ruzsás pallagon. Kireleiszom. Hagy fonjam be sárhajam, hagy vegyem rám gyócsingem. Kireleiszom. Kicevice villő, gyüjjön rád a himlő. Behoztuk a zöld ágat, Kivisszük a kicevicét. Kicevice villő, gyüjjön rád a himlő. Határainkat a jégeső el ne verje! Kicevice villő, gyüjjön rád a himlő!” | ||
[Kice-vice, víllő…] 18 Kice-vice, víllő, Gyűjjön rád a himlő! Behoztuk a zöld ágat, Kivisszük a kice-vicét. Kice-vice, víllő, Gyűjjön rád a himlő! Határinkat a jégeső El ne verje! Kice-vice, villő, Gyűjjön rád a himlő! | [Ez ki háza, ki háza?…] (részlet) 19 Ez ki háza, ki háza? Várj meg, víllő, várj meg! Jámbor Gál János háza, – Víllő, víllő! – A rúzsás pallagon. – Víllő, víllő! Majd elvisszük kice-vicét; Víllő, víllő! Majd behozzuk a ződ ágat, Víllő! Gyerekeknek hajlós pácát, Víllő! A lánykáknak marok vesszőt. Víllő! Legényeknek fényes fegyvert. Víllő! A lányoknak gyöngykoszorút. Víllő! Menyecskéknek végig-fátyót. Víllő! | [Haj ki, kisze, kiszéce…] (részlet) 20 magyar népdal Haj ki, kisze, kiszéce, Gyüjj be, sódar, gömbőke! Vígan várjuk Szent Györgyöt. Énekszóval pünkösdöt. Kelenyei lányok: Piros tulipányok; Födémesi lányok: Fekete cigányok. Kovács Mári ládája Üresen van bezárva, Mert ha üres nem volna, A kiszére adott volna. |
(részlet)
Kicevice, villő!
Virágvasárnap a palóc leányok egy szalmabábut menyecskeruhába öltöztettek, és énekelve végigvitték a falun, aztán levetkőztették, majd vízbe dobták vagy elégették. A szokás századunk első évtizedeiben még élt. A szalmabábut kisze, kiszi, kicevice, villő, banya stb. névvel illették, a szokást kiszehajtásnak mondták. A kisze szláv eredetű szó, a jellegzetes böjti ételnek, a savanyúlevesnek, a korpaciberének a neve. A kiszebábu magát a böjtöt szimbolizálta, „kihajtása” pedig a böjt örömteli kiűzését, ami együtt jár a visszatérő húsos napok köszöntésével:
| „Haj kisze, kiszéce, gyöjj be sódar, gömböce!” |
A kiszehajtás a farsangtemetés tükörképe, korai húsvét esetén téltemetés is, hiszen virágvasárnap lehető legkorábbi időpontja, március idusa, még a csillagászati tél idejére esik. A szokás északi szláv és német párhuzama a „halálkihordás”. A halál jelképi szinten, az éves körben mindig a télhez kapcsolódott.
A kiszebábu másik neve, a banya ugyancsak a telet asszociálja. Banya, vagyis öregasszony volt a földistennő téli alakja, aki tavasszal újította meg önmagát, nyerte vissza ifjúságát és szüzességét. Az antik mitológiában az istennők az élet forrásában vett fürdővel újultak meg, meséinkben a hős segítőtársa adja vissza a tündérhősnő télen elvesztett szépségét.
(részlet)
A pálma
A pálma – a datolyapálmáról van szó – a mediterráneum keleti felének időtlen idők óta egyik legfőbb táplálója. Ezért, mint a fák királynőjét mélységes hódolat övezte. Egyiptomban, Babilonban, Arábiában, Főníciában a termékenység, az anyaság és a születés fájaként tisztelték. Főnícia neve a pálmáéval (phoenix) egy tőről is fakad, csakúgy, mint a főnixmadáré, amely a pálmafa elhamvadó tüzében születik újjá. A babiloni teremtésmítoszban az „élet fája” pálmafa, maga az életadó anyaistennő. Dávid királyi házának is „Pálma”, héber nevén Támár volt az ősanyja, akiben valószínűleg kánaáni termékenység-istennő, Asztarté rejtezett, akárcsak a régi Izrael egyetlen női bírájának, Debóra prófétanőnek az alakjában, aki pálma alatt ülve közölte jósigéit.
A rege szerint pálma tövén született Apollón napisten – a fa az attribútuma is volt –, ami úgy értendő, hogy szülőanyját (görög Létó, latin Latona) földi téren a pálmával azonosították (gör. elaté = „pálmahajtás”). Az arabok Mohamed színre lépte előtt szintén istennőként imádták a datolyapálmát, évenként megtartott ünnepén női ruhába öltöztették. A keresztény hit elterjedésével ez a képzet tovább élt. A pálma – a mi karácsonyfánk délszaki párjaként – Jézus születésének, az évkezdetnek a fája lett, és a téli napfordulókor a Nappal együtt álló Tejút képmása. (Naptári, csillagászati vonatkozású volt már az az ókori „életpálma” ábrázolástípus is a Közel-Keleten, amelynek termővirágzatait isteni férfiak, szárnyas géniuszok porozzák be.) Figyelemre méltó, ahogyan a betlehemi születést ábrázolták a Jézust prófétaként tisztelő igazhitű arab miniátorok. A helyszín kiszáradt pálmaliget, Mária egy fába kapaszkodva hozza világra gyermekét, és a csodás születés eredményeképpen a pálmák újra kivirulnak.
(részlet)
De a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék. Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri. A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe… Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.
(részlet)
Tavaszi népszokások
Hazánkban virágvasárnapi szokás volt a kiszehajtás, míg nyugati szomszédaink más vasárnapokon, böjtidőben, leginkább feketevasárnap gyakorolták a szokást. Néhány palóc faluban még az 1950-es években élt a szokás. A kiszehajtás lényege, hogy egy női ruhába öltöztetett szalmabábút körülhordtak, majd elpusztították, vízbe dobták, vagy elégették. Szomszédaink ezt a bábut egyaránt tekinthették a halál vagy a tél megszemélyesítésének. Hazánkban szintén mágikus rítusnak tartották a kiszehajtást, a hozzá fűződő ének azonban inkább tréfás jellegű, s arra utal, hogy vége a böjtnek, kiviszik a böjti ételeket, és behozzák újra a zsíros ételeket, a sonkát:
| Haj, ki kisze, haj! Jöjj be, sódar, jöjj! |
Kodály Zoltán és Manga János egy sor szép rítuséneket jegyzett fel a szokással kapcsolatban. A Nyitra-vidéki magyar falvakban a kisze hajtása után következett a villőzés. A leányok feldíszített fűzfaágakkal jártak házról házra, itt tehát a szokás közvetetten a tél kivitelére, tavasz behozatalára is utalt.
A zöldág-hordás
A Szkhárosi által említett virágvasárnapi szentelt barka is ismeretes még: főként termékenység-varázslásnál, bajelhárításnál használják.
A zöldág szentelés szokása virágvasárnapon igen fontos szerepet játszott az egyházi szertartásban; mint a XV. századi pozsonyi Missalékból is kitűnik, körmenettel, a nép és az énekesek dramatikus mozdulatokkal illusztrált részvételével zajlott 1e. Telegdi Miklós is mint a virágvasárnapi ceremónia lényeges alkotórészét említi prédikációjában: „és végezetre bémegyünk a szentegyházba, zöld ágakat kezeinkbe viselvén.”
Hazánkban a tavaszi zöldággal kapcsolatosan különböző féldramatikus és köszöntő szokások alakultak ki, s nem világos, hogy ezek mennyiben függnek össze az egyházi ceremóniával, s mennyiben játszott szerepet kialakulásukban a szlovákok (s a délszlávok) tavaszi zöldághordozó szokása, mely a tavasz behozatalát jelképezi.
(részlet)
112. levél, Rodostó, 8. aprilis 1735.
Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.
Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak.