2021. március 30 – Nehéz – mint mindig ilyen esetben – a megemlékezés. Sok lelki- és tárgyi emlék idézi a Néhait… Könnyebbít, hogy nem csak egy személy, hanem maradandó, időt és időket formáló élet földi záródásának mementója ez.
Két kép a sok közül:
Az egyiken dr. Nagy Béla a Lévai Református Egyházközség frissen alapított Egyházi Gimnáziumának udvarán életfát ültet a szimbolikusan jövendőbe hittel és reménnyel tekintő ünneplő fiatalokkal, bábáskodó álmodozókkal (és farizeusokkal). Nehezen jutott el eddig, hiszen nehéz volt elhagynia évtizedeken át hűséggel gondozott zselízi katedráját. És ekkor sem hűtlenség vagy becsvágy-vezérelte indulatnak engedve jött el, hanem AZ ÉLET FÁJÁT gondozta, mint mindig-addig is: Rendszer és rendszerek rendezett magyar oktatást megfojtani akaró törekvései ellen a tudás hatalmát hirdetve és mívelve végezte jövőképébe pesszimizmusnak helyet nem adó munkáját. Nem eljött, hanem tovább haladt. Az élet fáját mikor eltávolították nem csak a szimbólum megsemmisítése történt meg, nem csak álmok foszlottak szerte, hanem a farizeizmus győzelmével egy emberi élet elmúlás felé történő kimozdítása is megtörtént néhai igazgatónk vallomása szerint…
A második kép: egy évtizedek óta hivatását gyakorló pedagógus az imádság házában esküvel kötelezi el magát, hogy munkáját törtlenül végzi tovább, de most már Istennek és egyházának is megnevezetten hűséget fogadva alakítja a jövendőt. Ő megmaradt esküje mellett – akik ezt nem látták, azok kényszerítették arra a pályára, mely érlelte benne a gondolatot: a zavartalan és sallangoktól megszabadult, ezen lelkülettel munkálkodók mindenkori és állandó viszontlátásában szabadulhat ki a rákényszerített, de általa soha el nem fogadott helyzetből és állapotból.
Isten Vele, Isten velünk, akik fundátorok és laborátorokként az egy ügy és egy cél érdekében igazolhatóan is fáradtunk.
(piala)