A mennybemenetel ünnepe elsősorban azért fontos ünnepünk, mert ahogy Krisztus mennybemenetelével ígéretek teljesedtek be, így bízhatunk abban, hogy a még be nem teljesedett ígéretei is valóra válnak majd. Mikor Jézus a mennybemenetelről beszélt, ígértet tett a Szentlélek eljöveteléről: „Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16, 7). Ezen az ünnepen erre az ígéretre emlékezünk és arra a bizalomra, mellyel Krisztus a tanítványoktól búcsúzott: „tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (Apcsel 1,8)
A vasárnapról: a hagyományos egyházi kalendáriumban a húsvét utáni ötödik vasárnapot nevezték Rogate vasárnapnak.
Az elnevezés az ünnep központi tartalmára, az imádságra utal, így nevezhetjük ezt a napot az Imádság vasárnapjának. A Rogate utáni hét neve Rogationes, e szerint főként a hétfőt, keddet és szerdát számolták (feria secunda, tertia, quarta rogationum). A csütörtök már az Áldozócsütörtök (Ascensio Domini), Krisztus mennybemenetele, a húsvét utáni negyvenedik napon.
A vasárnapról: az egyházi tradícióban a húsvét utáni harmadik vasárnap. Nevét az ilyenkor szokásosan énekelt 66. Zsoltár első sorától kapta: Jubilate Deo omnis terra! A vasárnap propriumaként általában az új teremtés témáját jelölik. Csak ez az új teremtés tud Isten előtt jubilálni. A 2Kor 5,17-ben megfogalmazott „unio mistica cum Christo” jelenti ezt az új teremtést. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az.” Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mit jelent Krisztusban lenni, a szőlőtőről és szőlővesszőről szóló krisztusi tanításhoz (Jn 15) kell fordulnunk. Az új teremtés azonban a teremtést is előfeltételezi. A jónak terem-tett világ a teremtő Isten jubileuma (az értelmező szótárban örvendetes esemény) volt. A bűn megrontotta a teremtett világ és ember Teremtőjének örvendező (jubiláló) harmóniáját. Krisztusban megtörtént a helyreállítás. Ez a nagypénteki-húsvéti eseményeknek a gyümöl-cse. A hívő ember a „már új teremtés” és „még nem új ég és új föld” (2Pét 3,13) dialektikus kettősségében és feszültségében él. Ez az eszkatologikus látás, mennyei perspektíva teszi lehetségessé a „mindenek ellenére, mégis” örvendező életet. Ebben az öröméneket generáló (teremtő) feszültségben fogant a 2Kor 4,16−18 is, a maga közvetlen szövegkörnyezetével.
Legutóbbi hozzászólások