2026. május 17-én ezzel a címmel nyitotta meg kiállítását a lévai református gyülekezet a Reménység Szigetén, mellyel egyben bekapcsolódott a lévai napok ünnepségsorozatához. Léva városa első írásos említésének 870. évfordulóját ünnepeli. „Ezzel a kiállítással szeretnénk hozzájárulni közös múltunk és örökségünk felidézéséhez.”-fogalmazott köszöntőjében Gunits Éva, a lévai gyülekezet gondnokasszonya, aki azt is elárulta, hogy Vincze László, lévai állami levéltáros és Hudec Dávid, néprajzos volt segítségül a tárlat felállításánál, mely június közepéig látogatható a lelkészházaspárral történő előzetes megbeszélés alapján. Többek közt megtekinthetők a gyülekezet iratanyagának értékes darabjai, klenódiumok, köztük a kókuszdióból készült úrvacsorai kehely 1667-ből, ám számos keresztelési kancsó és tálca, úrvacsorai boroskancsó, kenyérosztó tál, és kehely látható. A tárlatanyag része voltak a csontos énekeskönyvek, kézzel hímzett úrasztalai terítők, ahogyan régi Bibliák, könyvek, elmúlt eseményeket őrző fényképek is szemügyre vehetők…
Révész Tibor, a barsi egyházmegye esperese 1 Sám 27,5-6 alapján szólt a jelenlevőkhöz. Kifejtette, hogy a Saul elől menekülő Dávid a filiszteusoknál talál menedéket, akiknek királya, Ákhis, odaadja neki Ciklág városát. Nagy változás ez egy város történetében, amikor is a bálványimádás helyett az élő Isten tisztelete, a pogány életmód helyett Isten szövetségének a rendjében élhetnek újra Ciklág lakói.” –hangsúlyozva, hogy sok minden függ attól, hogy kié a város, kié az ország, kié a hatalom, kié a dicsőség. „Az üdvösségünk függ attól, hogy kié a szívünk!” –nyomatékosította.
Kassai Tímea, a gyülekezet lelkipásztora elszavalta Wass Alberttől a Hontalanság elégiája c. versét.
A lévai gyülekezet kórusa három szólamban dicsőítette az Urat a Ma örvendezzetek, hisz nincs okunk a búra 512. dicsérettel.
Végül Kassai Gyula, a lévai gyülekezet lelkipásztora ragadta magához a szót, hogy ünnepi beszédével megnyissa a kiállítást. Elhangzott, hogy az egyházközség története 1592-ig nyúlik vissza. Feltette a kérdést, hogy mi tart meg egy közösséget ilyen hosszú időn keresztül. „A múlt önmagában nem elég! Az isteni vezetés, a láthatatlan kegyelem az az erő, mely vezette az elődöket, és ez az erő hordozz bennünket is. A múlt kő, emlék, történelem és emlékezet, emberi sorsok lenyomatai, egy közösség örömei, küzdelmei, hite és reménysége van beléjük írva. A jelen ezekre a kövekre lép, rájuk épül, bennük él. Miközben mi építjük őket, ők is formálnak minket, életteret, identitást adnak, emlékeztetnek, kik voltunk és kik vagyunk. De a kövek önmagukban véve élettelenek. Emberi évek és emlékezet által telnek meg élettel. Ezeket a köveket valójában nem kézzel, hanem szívvel építjük! Ezért lehet azt mondani, nemcsak kőbe van vésve, hanem szívünkbe is írva!” –hangsúlyozta, hozzáfűzve, a kövek utánunk is itt maradnak egy ideig, tanúskodni fognak rólunk is. „Ez a kiállítás a múltat idézi, de valójában a jelenről beszél, arról, hogy hogyan tekintünk az örökségünkre!”
A kiállítás kötetlen beszélgetéssel ért véget szeretetvendégséggel karöltve.
Mente Sándor Veronika
Mente Róbert
